Ezen revolver tesztelése közben olyan érzésünk volt, mint amikor egy öreg, egykor nagyon szép, jó és drága, de mára lefingott, lelakott állapotú luxusautóba ülünk be.
Érezzük, hogy ott VOLT egykor a minőség, az igényesség, de mára minden megkopott, lóg, lötyög, vagy éppen szorul. A felhasználói élmény a tördékére esett vissza.
A Smith and Wesson M17 egykor a gyártó K-22 Masterpiece .22 LR sportrevolverének utódja, egyfajta csúcsmodell volt, tele finom részletekkel, kiváló minőségben elkészítve, a 17-3 alverziót 1972-1981 közt gyártották. A tesztelt példány tehát biztosan elmúlt 40 éves, és azóta sok tízezer lövés mehetett ki a csövén.
A hatlövetűn azonban nem csak a felületkezelés és a fa markolathéjakon a lakkréteg kopott meg, hanem bizony az állítható nézőkét már csak 1 csavar tartja a helyén, a dobtengelyben kanyar van, és emiatt az egyik töltényűrnél triplájára nő a revolverezés erőszükséglete.
A legtragikusabb viszont mégsem ez a lelakottság, hanem az, ami már gyárilag is egy gyalázatos hulladék volt rajta: a markolat. Ez ugyanis emberi (felnőtt férfi) kézzel szinte megfoghatatlan alakú és méretű. Stabil megfogása még minimális hátrarúgás mellett sem lehetséges, sem egy- sem két kézzel lőve.
Ennek ellenére a “vintage” darab 100 db Aguila .22 LR lőszert mindenfajta akadály nélkül kilőtt, még elcsettenésünk sem volt. Ha markolaton túltettük magunkat, akkor a remek irányzékkép és a trigger stoppos sütés egészen elfogadható szórásképeket tett lehetővé.
Gyanítom, ez a full acél, régimódi revolver némi költséggel és szakértelemmel felújítható lenne, és egy rendes, modern gumimarkolattal akár értelmes sporteredményeket lehetne vele elérni.
De ez a felújítósdi sajnos nem az én műfajom, én inkább a modern S&W 617-et venném, mint mai direkt utódot.
