USA ? Út az M16-ig

Gépkarabélyok és önműködő puskák története 11.

Ha fellapoznánk a Fegyvertervezők Nagy Almanachját (már amennyiben létezne ilyen) az S betűnél, jó vastagon lenne szedve Eugene Stoner neve. Nem véletlenül, mert az amerikai úriember legalább olyan nagyot és maradandót alkotott, mint keleti riválisa, Kalasnyikov. Bár legnépszerűbb gyermeke kétségkívül az M?16-os fegyvercsalád, nem mindenki tudja, hogy Stoner és munkatársai nevéhez azért más fegyverek is fűződnek.

Once a Marine, Always a Marine

Eugene Stoner Morrison  1922-ben született. A középiskola elvégzése után a Vega Aircraft Companynál kezdett dolgozni a fedélzeti fegyverek részlegen, majd a II. világháborúban besorozták a tengerészgyalogsághoz és a csendes-óceáni frontra vezényelték. A háborút követően a Whittaker repülőgépalkatrész-gyárnál helyezkedett el, ahol néhány év alatt tervezőmérnökké nőtte ki magát. 1954-ben átment az ArmaLite céghez, amely a Fairchild repülőgépgyár egyik leányvállalata volt.
Itt kezdett kiteljesedni a fegyvertervező munkássága, amikor megalkotta az AR?3, AR?9, AR?11, AR?12 kézifegyverek prototípusait, amelyek azonban nem arattak sikert. Az ArmaLite tervezőcsoportjának kulcsemberei Stoner mellett George Sullivan (metallurgiai szakember) és Charles Dorchester (műanyagipari mérnök) voltak.
Első elfogadott modellje az AR?5 nevű túlélő fegyver volt, amelyet az US Air Force pilótái számára tervezett. (Lényegében egy rendkívül egyszerű forgó-toló záras .22 Hornet kaliberű ismétlőpuska, mely szétszedve azonban üreges műanyag tusájába berakható, és így úszóképes kompakt egység.)
A puska arra szolgált, hogy kényszerleszállt repülőgép személyzete tudjon élelmet szerezni magának.

AR?10

Az igazi áttörést azonban a 7,62×51 mm NATO-kaliberű AR?10-es önműködő puska hozta, bár a konkrét siker jó pár évig váratott még magára. Az ötvenes évek közepére az amerikai hadseregben már napirendre került a régi M1-es puskák lecserélése. Stoner valami egészen újat tervezett, amely merőben új alapokra helyezte a következő generációs lövészfegyverről alkotott képet. Az innováció olyan jól sikerült, hogy a hadsereg döntéshozói meglehetősen idegenkedve fogadták. A fegyvertesztek 1956-ban kezdődtek, de ekkorra már a riválisok vizsgálata javában tartott. Igaz, hogy az AR?10-es kisebb, könnyebb, jobban kezelhetőbb volt, mint a többiek, azonban a rövidebb tesztelési idő alatt nem győzte meg a döntéshozókat és ennek végeredményeként a T44-es modellt fogadták el, és állították rendszerbe M?14-es néven.
Ezt követően a licenszjogokat megvette a holland Artillerie Inrichtingen cég, amely nem túl nagy mennyiségben, mintegy 10 ezer darab erejéig gyártott is a fegyverből. Ezeket Portugália, illetve Szudán vásárolta meg, de a tapasztalatokról sajnos nem áll rendelkezésre semmi információ.

Szerkezetileg az M?16 őse

Az AR?10-es felépítése, működése majdnem teljesen megegyezik a sokak által ismert M?16-oséval, bár ha pontosan akarnánk fogalmazni, akkor úgy kellene írni, hogy az M?16 paraméterei hasonlóak az AR?10-eséhez. Első és leglényegesebb adat, hogy a fegyver űrmérete 7,62 mm NATO. A működtetéshez a lőporgázok energiáját használják, amit egy csövön a zárhoz vezetnek vissza. Ellentétben az M?16-ossal, a felhúzókar a tok tetején, az irányzéktartó/hordfogantyú alatt található. A tár 20 lőszert fogad be, egyenes a szekrénytár és vaskosabb, mint a kis kaliberű társai. A fegyver műanyag részei vöröses színű bakelitből készültek.
A mellső ágy kétféle lehet, az egyik teljes hosszúságban, az első irányzékig befedi a csövet, néhány nagyobb szellőzőnyílással az elején, míg a másik fém csőköpenyben folytatódik az irányzékig.
Az elsütőszerkezet egyes és sorozatlövések leadását teszi lehetővé, az utolsó lőszer kilövése után a zár hátul marad, amelyet egy, a tok bal oldalán található karral tudunk felszabadítani, ha tárat cseréltünk. Jobb oldalon még nem találjuk meg a később létfontosságú zárhelyretoló gombot. Az AR?10-es tömege 4,3 kg, csőhossza 508 mm, elméleti tűzgyorsasága pedig 700 lövés percenként.
Különös fintora a sorsnak, hogy alig tíz év múlva az amerikai hadsereg mégis úgy döntött, hogy Stoner fegyverét állítja rendszerbe, de már egy kisebb kaliberű változatban. Az AR?10-es sokáig Csipkerózsika-álomba merült, csupán egy-egy megszállott gyűjtőnél bukkant fel néha belőle. A civil piacra készült néhány átalakított, ?M?16-osított? dizájnnal megspékelt változata is, de igazából senki nem hitte, hogy a katonák valaha még foglalkozni fognak az eredeti modellel.

Reneszánsz

Ahogy mondani szokás, az élet nagy mókamester, ugyanis ki gondolta volna, hogy az iraki és az afganisztáni hadszínterek tapasztalatai azt mutatják, hogy vissza kell térni az erősebb lőszerek felé. Egyre-másra kerültek elő a katonai raktárak mélyéről a régi M?14-esek, főképp DMR-fegyverként alkalmazva. De valakinek eszébe jutott, hogy nem ártana leporolni az AR?10-es tervrajzait is. A régi/új fegyverek AR?10A2, A4, illetve T jelöléssel, kissé hozzáigazítva a kor igényeihez, újfent felbukkantak a katonák kezében. A fejlesztések főként a szereléksínnel ellátott mellső ágyazatot, leszerelhető hordfogantyút, továbbá betolható válltámaszt jelentettek, de az elsütőszerkezet is módosult, megszüntetve a sorozatlövés opcióját. Külsőleg ezeket a fegyvereket szinte már alig lehet megkülönböztetni egy M?16-ostól. Bár folyamatos kézifegyver-fejlesztési programok zajlanak az USA-ban, sőt nem egy teljesen új, korszerű modell szolgálatba is állt, ezek ára többszörösen meghaladja egy AR?10-esét, nem beszélve arról, hogy az öreg ?csúzli? egy olyan platform, amelyre a katonák ki vannak képezve, az alkatrészek jelentős része csereszabatos az M?16-ossal, és paramétereiben semmiben sem marad le pl. egy FN SCAR-tól. Manapság szinte minden komolyabb AR?15 klóngyártó kínálatában felbukkannak a 7,62×51 mm-es AR?10-utódok is.
Azt gondolom, hogy jó darabig találkozhatunk még az AR?10-essel, sőt, nem lehetetlen, hogy egyre többször!

Űrméretcsökkentés

Az AR?10-es bemutatásával lezárult egy korszak a nagy kaliberű gépkarabélyok és automata puskák terén. A hatvanas évekre egyre inkább előtérbe került egy olyan fajta trend, amely azt célozta meg, hogy a lövészfegyverek űrméretét csökkenteni kell.
Az indokok elég ésszerűnek hangzottak, ugyanis az addig gyűjtött harci tapasztalatok azt mutatták, hogy jobban használható, kedvezőbb paraméterekkel rendelkező egy kisebb űrméretű fegyver. Ráadásul a szovjetek köztes lőszeres AK-gépkarabélyai is sokkal praktikusabb egyéni lőfegyvernek bizonyultak.
Már az ötvenes évek végén ?futottak egy kört? a kis kaliberű lőszereket és fegyvereket vizsgálandó, ahol Stoner is indult az AR?10-es erre az alkalomra átalakított változatával, azonban a teszteken elég rosszul szerepelt, akárcsak a többi benevezett fegyver. Ennek persze az lett a végeredménye, hogy a bizottság elutasította őket, annál is inkább, mert előtte nem sokkal rendszeresítették az amerikai fegyveres erőknél az M?14-est.
De a kalibercsökkentési tervek továbbra is napirenden maradtak, annál is inkább, mert pár év múlva az USA elkezdett nyakig belekeveredni a vietnami háborúba. Itt a katonák eleinte a rendszeresített M?14-essel voltak felszerelve, de hamar világossá vált, hogy a nehéz, robosztus fegyver, az erős 7,62 mm NATO-lőszerrel csak hátrányos a dzsungelben. A sűrű fedett terepen, ahol a célzott lőtávolságok lecsökkentek, nem tudták az amerikaiak kihasználni a fegyvereik nagy hatótávolságát, viszont a közeli távolságokra ? gyakran sorozatban ? leadott lövések sokszor tévesztettek célt, mivel a fegyvercső elmozdulása miatt a második és azt követő lövések már elszálltak a vakvilágba. A tervezéskor egy golyós vadászlőszert vettek alapul, ez pedig a .222 Remington volt. Azonban ez eredeti formájában nem volt alkalmas a katonai felhasználásra, ezért némi változtatást  eszközölni kellett rajta. Megnövelték a lövedék tömegét, és a hüvely hosszát, ezzel a lőportöltetet. Az új töltény .223 Remington lett polgári piacra, katonai változata pedig 5,56×45 mm jelöléssel került rendszerbe, a lövedék tömege 3,56 g lett a korábbi 3,2 g helyett, a teljes töltényhossz 57,4 mm-re növekedett az 54,1-ről. A nagyobb hüvelybe több lőpor fér, ezáltal a lövedék kezdősebessége is növekszik, ami által nagyobb lesz a lőtávolság.
A 222 Rem. esetében 974 m/s, illetve 1518 J a torkolati érték, a 223 Rem.-nál pedig 1006 m/s és 1822 J-ról beszélhetünk. A kisebb kalibernek van egy másik, nem elhanyagolható hozadéka is, ugyanis csökken a fegyver hátrarúgása, a lövész vállára ható erő, jobban uralható a fegyver. Növekszik sorozatlövésnél a második, harmadik stb. lövedék találati esélye. Továbbá lehetővé vált, hogy csökkenjen a fegyver tömege is, hiszen a kisebb energiákhoz már egyszerűbb, könnyebb szerkezet is elegendő volt. Azért is fontos dolgok ezek, mert minden egyes dekagramm, amellyel csökken a katona felszerelése, nagyobb mozgékonyságot tesz lehetővé, vagy a felszabaduló tömeg kvótájára más felszereléseket tud még magával vinni, pl. kettővel több gránátot vagy több lőszert. Ha már ismét a lőszert említettük, érdemes megnézni, azonos tömegű lőszerek esetén, miből mennyit lehet felmálházni. 100 db 7,62 mm NATO-lőszer 2,4 kg-ot nyom. Ugyanekkora tömegű 5,56 mm NATO-lőszer 203 db-ot jelent!
Ha az orosz vonulatot nézzük, a 7,62×54 R 39M puskalőszerből 106 db-ot tudunk ugyanekkora tömegben elvinni, a 43M gépkarabélytöltény esetében 146 db nyom ugyanennyit. (Az 5,45 mm-es kis kaliberű orosz lőszerből pedig 226 db-bal tudunk számolni.) Látható tehát, hogy az amerikai katonáknak szállított utánpótláslőszer azonos szállított tömeg esetén kétszer akkor mennyiség lesz.
Természetesen nem szabad elhallgatnunk a másik oldal érveit/ellenérveit sem. Tény, hogy a kisebb kaliberű lövedék a kisebb tömegéből adódóan érzékenyebben reagál a környezeti hatásokra, a szélre vagy a tereptárgyakkal történő találkozásokra. Míg egy 7,62 mm lövedék pl. egyujjnyi vastag ággal találkozva simán eltöri azt, és még utána is bőven megőrzi mozgási energiáját és ölőhatását, addig egy kisebb lövedéket akár el is téríthet a röppályájáról. De akár olyan profán dolgok is, mint a növények lombozata is adott esetben komoly akadály lehet egy kis kaliberű lövedéknek.

Colt veszi meg a terveket

A sikertelen tesztelés után a Fairchild ? amelynek leányvállalata volt az ArmaLite ? úgy döntött, eladja a licenszjogokat a Colt cégnek. Most már tudjuk, hogy a Colt az évszázad üzletét kötötte meg, amikor potom 75 ezer USD-ért és későbbi 4,5%-os értékesítési jutalékért hozzájutott az AR?15 gyártási jogaihoz, bár ez akkoriban még egyáltalán nem így tűnhetett. Mindenesetre a Colt intenzív marketingtevékenységbe kezdett, hangsúlyozva a fegyver korszerű kialakítását, alacsony tömegét, pontosságát, kis hátrarúgását stb.
Az első rendszeresítő ? meglepő módon ? az amerikai légierő volt, ahol nem elsődlegesen harctéri fegyvernek, hanem a repülőterek őrszemélyzetét felszerelendő vettek M?16-osokat 1962-ben. Curtis LeMay tábornok, a légierő parancsnoka gyakorlatilag beleszeretett az új fekete puskába, és persze az M1 Carbine-ok leváltása is időszerű volt.
Az állhatatos lobbizás a szárazföldi haderőnél is meghozta a maga gyümölcsét, a megfelelő emberek egymásra találtak, és 1961-ben tíz darab fegyvert rendeltek csapatpróbára, és eljuttatták ezeket Dél-Vietnamba.
A pozitív visszajelzések következtében a rá következő évben már ezer db AR?15-öst vásároltak, és küldtek el Vietnamba az ott tevékenykedő amerikai ?tanácsadóknak?. Továbbra is nagyon kedvező visszajelzések érkeztek a fegyverekről, s ezek hatására az amerikai politikai vezetés legfelső köreiből elrendelték, hogy újra vizsgálják meg az AR?15-öst, az M?14-es, illetve az AK?47-est. E vizsgálat eredménye újfent az lett, hogy az M?14-es hadihasználatra alkalmas, igen ám, de felmerült és rövidesen bebizonyosodott a gyanú, hogy bizony-bizony a tesztet végrehajtó állomány részrehajló volt. A botrány kiteljesedéseképpen Robert McNamara miniszter utasítására leállították az M?14-es gyártását. A hivatalos indok az volt, hogy az M?14-es gyártása nem olyan mérvű, hogy a fegyveres erők igényeit ki tudja elégíteni és sokba is kerül. Az elvárásoknak megfelelő fegyver azonban nem volt az AR?15-ösön kívül, így elég gyorsan el is döntötték felső szinten, hogy akkor ez lesz az. Sajnos a hirtelen döntéseknek meg van az a veszélye, hogy később derül ki több olyan dolog, ami korábban nem volt látható, és így volt ez ebben a az esetben is.

Folytatás az áprilisi (Kaliber 180.) lapszámban!

Kékesi György