2016-ban született meg a koncepció, és 2017-ben elindult a toborzása a Magyar Honvédség tartalékosi rendszer harmadik válfajának: az Önkéntes Területvédelmi Tartalékos rendszernek.
Az Önkéntes Védelmi Tartalékosok elsősorban őrzés-védelmi feladatokat látnak el, az Önkéntes Műveleti Tartalékosok a tudásukat és tapasztalataikat jellemzően nagyjából körülhatárolható feladatok során kamatoztatják, addig a Területvédelmi Tartalékosok rendszeresen kerülnek majd behívásra, jellemzően háromhavonta öt napra, a saját járásukban, elsősorban kiképzési és gyakorlatozási célból. Ez volt az a keret, ami számomra is könnyen bevállalható formája a Hazám szolgálatának!
Motivációim
Bár megrögzött civil voltam, de mindig is érdekelt a katonaság, a fegyverek, egész életem végigkísérte némi patriotizmus és lokálpatriotizmus. Azt sosem vállaltam volna be, hogy szerződéses vagy hivatásos katona legyek: sem a fizikumom, sem az életvitelem nem engedte volna meg. Így hát mindezt eddig a hobbijaimon (például a www.kalasnyikov.hu hadtörténeti és haditechnikai portál üzemeltetése – A szerk.) keresztül éltem meg.
Amikor először hallottam 2017 elején az új tartalékos formáról, már akkor elkezdett érdekelni, kíváncsian vártam, mi is sül ki belőle. Aztán egy nap a szomszéd városba autózva a kocsi rádióján hallgattam meg a toborzótisztek tájékoztatóját a nejemmel. Mire átértünk, már el is dőlt: belevágok. Egyrészt ezeket a követelményeket könnyedén tudtam teljesíteni a pocakommal és a műtött térdemmel is, másrészt negyedévente öt nap nem forgatja fel fenekestül az életem. Igazából ha megtámadnák az országot, mindenképp megvédtem volna a lakhelyem és így a Hazám. Hiszen 170 éve köti a homokot őseim vére és verejtéke, itt van a házam, a földem, itt nő nagyra gyermekem. Bárhol másutt csak nincstelen senki lennék. Így viszont mindehhez kapok ruhát, fegyvert, felszerelést és kiképzést.
Bevonulás előtt
Igazából négy alkalom van… Először is jelentkeztem a toborzóirodában. Itt regisztráltak, és megkaptam a papírokat az orvosokhoz, valamint mit hozzak majd magammal legközelebb, ha szerződök. Utána irány a háziorvos: gyors vizsgálat, egy EKG, látásvizsgálat, pár perc az egész, na meg a várakozás.
Egy másik alkalom a pszichológiai alkalmassági, ahol egy órán belül megállapították, hogy lehet hogy nem vagyok normális, hogy menekülés helyett harcolnék támadás esetén, de pont ilyen őrülteket keresnek.
Pár hét várakozás, mire a leletek odaértek a toborzókhoz, és egyszer csak megcsörrent a telefonom, hogy akkor mit írhatnak a szerződésbe, meddig vállalnám. Élethosszig nem lehetett, maradt a maximális öt év…
A negyedik alkalommal már vittem a marék bizonyítványom az alkalmassági papírokkal együtt, és alá is írtam. Fél órán belül aláírt szerződés és eskü után hadnagyként távoztam…
Az első kiképzés
A három hónap próbaidőm leginkább várakozással telt, hogy szinte a legvégére soron kívül behívjanak egy három napos, főként beöltöztetést célul kitűző kiképzésre. Az első nap tényleg erről is szólt, megkaptuk a kezdő egyenruhánk és felszerelésünk, ezzel párhuzamosan pedig meghallgattuk a minden munkahelyen kötelező munka- és tűzvédelmi előadást, meg egy logisztikai gyorstalpalót: mit kapunk, mi legyen nálunk általánosságban.
Másnap aztán már a friss egyenruhánkban kezdődött a kiképzés. Az Önkéntes Műveleti Tartalékos századparancsnokokkal részben együtt, részben külön kaptunk elméleti képzést katonai alapismeretekből, jogi ismeretekből. Volt a hétköznapi életben is nagyon hasznos, és a sokak által ismert jogosítványhoz szükséges elsősegély tanfolyamnál egy sokkal alaposabb és gyakorlat centrikusabb elsősegély oktatás. Volt némi közelharci képzés, ami adott esetben szintén jól jöhet egy önvédelmi helyzetben civil napjainkon is. Megismerkedhettünk az AK-63/D gépkarabéllyal kívül-belül, és kaptunk némi alaki kiképzést is, hogy úgy fessünk, mint aki látott már katonát…
Fontos kiemelni: sem a katonai testnevelés, sem pedig az alaki kiképzés nem volt túlzott mértékű. Futni is csak annyit kellett, amennyi a bemelegítés részeként, a sportbaleseteket megelőzendő elengedhetetlen volt, és akinek nem bírta a fizikuma, ebből is anélkül kiállhatott, hogy egy rosszalló pillantást kapott volna. Alakizni is csak annyit alakiztunk, hogy ha egy koszorúzáson kell megjelenjünk, azt szégyenkezés nélkül tehessük. Szó nem volt a régi öregek meg a filmek által hangoztatott szívatásokról. A kiképző állomány annak tudatában tette a dolgát, hogy tudta: nem a különleges egységek extrém kihívásainak kell majd megfeleljünk. Mindeközben bőséges és finom !!! meleg ebédet kaptunk a laktanyában, az első nap, mikor beöltözni kirándultunk, akkor pedig olyan emberes adag hidegcsomagot kaptunk, hogy senki se maradt éhen.
Miért éri meg?
Van, aki csak a pénzért csinálja. Igazából az se rossz, hiszen a mindenféle plusz juttatások, bevonuló pénz, üzemanyag térítés mellé a bent töltött időre mindenki megkapja a rendfokozatának járó illetményt és EZEN FELÜL egy havi szakmunkás minimálbérnyi rendelkezésre állási díjat minden szerződéskötéstől eltelt év végén, tehát nagyjából dupla pénzt kapunk, ami eleve nem rossz. Ugyanakkor csak a pénzért és juttatásokért hosszú távon senki se fogja csinálni, várhatóan az olyan nénik, akik az alakulótéren közölték, hogy ők ugyan akkor se harcolnának, ha nem maradna már katona, elég hamar rájönnek majd, hogy rossz helyen járnak. Kell ehhez egy jó adag hazaszeretet is, és némi vonzalom a katonai pályához, főleg ahhoz a részéhez, ahol az ember értelmes dolgokat csinálhat. Hogy én miért csinálom? A Hazámért és a fiamért. Hogy legyen hol felnőjön, és büszke lehessen majd rám.
Mire lesz majd ez jó?
A Területvédelmi Tartalékos szolgálat nagyvonalakban a több más országban is meglévő “hétvégi harcos” koncepciót másolja, és sok olyan embernek is lehetővé teszi a katonáskodást, akik ezt fő hivatásként nem tudják vagy nem akarják bevállalni. Ha nagyon eseménytelen évünk lesz, akkor csak tanulunk, gyakorlunk, illetve megjelenünk rendezvényeken, koszorúzunk, stb. Ha katasztrófa lesz, akkor kezd majd kiderülni, mire is jó plusz párezer egyenruhás az országban. Hogy bárhol is legyen baj, mindenütt van egy helyi erő, amely segít, és nem kell odamenjen, mert ott van. Ha pedig “elfogynak” a rendes katonák, nekünk akkor kell majd igazán helytállnunk! Hiszen „Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.”
Szőrös Zoltán
(Fotó: MTI)