Springfield Armory M14/M1A – – Fél évszázada szolgálatban ? 1.

Az amerikai fegyveres erők legendás második világháborús Garandja és a ma is legelterjedtebben használt M16-osok között néhány évig rendszerben volt az M14-család, mint egyéni lövészfegyver. A típust a modernebb utódok megjelenése ellenére speciális feladatkörökben mai napig rendszeresen bevetik.

A Garandnak mennie kell!

A II. világháború tapasztalatai rámutattak arra, hogy a legendás M1 Garand öntöltő puska modernizációja elkerülhetetlen. Hiába rendelkezett félelmetes ölőerővel, tekintélyes lőtávolsággal, súlya és mérete jelentősen korlátozta használhatóságát. A .30-06 kaliber ?túl erősnek? ítéltetett az egyszerű gyalogoskatona számára, aki gyakran csak 80 darab lőszert vitt magával. Riválisaihoz képest (Gewehr 43, Tokarev SVT?40) a Garand nem rendelkezett kivehető szekrénytárral, és a 8 db-os lőszerköteget felülről kellett behelyezni a fegyverbe. Az újratöltést csak üresre lőve lehetett gyorsan végrehajtani, ami a lőszerpazarlást gerjeszette, és a lövészt is védtelenné tette a művelet idejére. Közelharcnál, az utolsó lövés után jellegzetes pendüléssel távozó tárlemez elárulhatta az ellenségnek a puska kiürülését, ám a gyakorlatban erre ritkán akadt példa. Sokkal bosszantóbb és fájdalmasabb eredménye volt annak, ha töltésnél, ürítésnél a nem megfelelő fegyverfogás miatt a zár rácsapódott az ember ujjára (lásd ?Garand-hüvelykujj?).
A továbbfejlesztésbe már 1944-ben belefogtak, melyben maga John C. Garand is részt vett. Az első prototípusok sorozatlövésre átalakított, Browning BAR tárral ellátott M1 puskák voltak (T20 és T25 modell). 750 lövés/perc tűzgyorsaságuk azonban szükségtelenül magasnak bizonyult, ezért John Garand kakaskésleltető szerkezetet tervezett, ami 550 lövés/percre csökkentette a tüzelési sebességet. A következő lépés a .30 Light kaliberű T37 kísérleti modell volt, ennél hátrébb helyezték a csőtorkolattól a gázrendszert. Időközben felmerült a T20E2 puska sorozatgyártása, ám ezeknek az ambícióknak a háború befejeződése vetett véget. A fejlesztés tovább folyatódott.

7,62×51 mm színre lép

A következő lépcső a Garand ?metamorfózisában? a T44-modell volt, melyet már az M14 közvetlen elődjének tekinthetünk. Ez a fegyver a T20E2 tokjából, elsütőszerkezetéből és a T25-modell rövidebb gázelvételes rendszeréből született. Noha az összes trend a köztes kaliberek elterjedése felé mutatott (lásd 7,92 mm ?Kurz?, 7,62×39 mm), 1954-re az USA mégis kierőszakolta a 7,62×51 mm (.308 Winchester) teljes méretű puskalőszer általános rendszeresítését a NATO-ban. A dolog iróniája, hogy a bejelentés pillanatában egyetlen ilyen kaliberű fegyver sem állt hadrendben, csak tesztpéldányok léteztek. A T44 puskát mindenesetre már 1953-ban átalakították az új kaliberre.
A T44E2-változatnál alakult ki a gázrendszer végleges formája, melyhez az ?ihletet? Joseph C. White 1933-as szabadalma szolgáltatta. Ez az önszabályozó megoldás alacsonyabb gáznyomással, kevésbé durván működött, mint a Garand-féle rendszer. John C. Garand 1953-ban visszavonult, de tanácsadóként még segédkezett a végső modell, a T44E4 befejezésében. Ennél a változatnál már műanyag ágyazással is kísérleteztek, de végül elvetették az ötletet. Mivel a puskagránát kilövése megrepesztette az agyfát, ezért a tárfészket acélbetéttel kellett ellátni. A felnyitható tusatalp szintén acélból készült, ezt a megoldást a vakvágánynak bizonyuló T44E5-modellről emelték át.
A T44E4-et hosszasan tesztelték a belga FN FAL ellenében. A két puska fej-fej mellett teljesített, de a választás végül a hazai gyártmányra esett ? részben a hazafias érzelmek, részben pedig a Garandhoz hasonló kezelés miatt. Az M14 rendszerbe állítását 1957-ben jelentették be. A döntéshozók nem kevesebbet vártak el az új hadipuskától, mint a Garand, a Browning BAR, az M1 könnyű karabély és az M3 géppisztolyt leváltását. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy ez teljesen irreális célkitűzés volt.

Ami a csövön kifér

Az első hivatalos megbízást 1958 márciusában kapta meg (az akkor még állami tulajdonú) Springfield Armory fegyvergyár 15 000 darab nullszériás M14 legyártására. Az első szállítmányok 1959 júliusában jutottak el hadsereghez, azonban a csúszások miatt 1961 végéig mindössze egyetlen hadosztályt, a ?101-eseket? szerelték fel teljesen.
A gyártás igen szigorú minőség-ellenőrzés mellett folyt. Például minden 100 db csőből kilencet megvizsgáltak, és ha akár egyetlen hibásnak bizonyult, az összeset leselejtezték. Az elkészült fegyverek műszaki átvizsgáláson estek keresztül, majd mindegyiket 4650 bar gáznyomású tormentáló lőszerrel tesztelték. A lőpróbák minimális követelménye 15 cm alatti szórás volt 5 lövésből, melyet közönséges M80 hadilőszerrel, 100 yard (90 m) távolságból adtak le. Ezen felül meghatározott időközönként kiemeltek egy-egy példányt a gyártószalagról, és 6000 lövéses nyúzópróbának vetették alá.
Ilyenkor először félautomata tüzeléssel 100 lövést adtak le, aztán újabb 100-at ötlövéses rövidsorozatokkal. Majd 5 tárat ürítettek ki gyors egymásutánban automata tüzeléssel, közben a tűzgyorsaságot folyamatosan ellenőrizték. Százlövésenként hagyták lehűlni a csövet, pucolást, kenést minden 1000 lövés után alkalmaztak. A gázrendszert tilos volt a teszt folyamán tisztítani. 3000 lövésen belül csak kisebb, könnyen javítható meghibásodások voltak elfogadhatók (pl. rugó- vagy ütőszegtörés). Némelyik puska zökkenőmentesen vészelte át a 6000 lövést. Az acéltok élettartamát
400 000?450 000 lövésre tették, a dugattyú 40 000, a cső pedig minimum
15 000 lövésre volt hitelesítve. A nagyfokú gázerózió miatt a lángrejtő kb. 15 000 lövés után mondta fel a szolgálatot.
Ennél azért szemléletesebbé teszi, mit képes elviselni az M14, ha felidézzük azt a korabeli demonstrációt, mely során 60 lövés/perc tűzgyorsasággal ? a tárcseréket leszámítva ? megállás nélkül lőttek a fegyverrel. A meglehetősen extrém lőpróbát 3080 lövés után csak azért kellett felfüggeszteni, mert a vörösen izzó csőben már maguktól elsültek a lőszerek, a faagyazás pedig lángra kapott. Ám a fönti ?apróságoktól? eltekintve a fegyver továbbra is működőképes volt.

Az új hadipuska

Az M14 forgó zárfejes, gázelvételes rendszerű, tűzváltóval ellátott önműködő puska volt. Számos jegyében kísértetiesen emlékeztetett a Garandra, elég csak a két fegyver agyazását, zárszerkezetét és biztosítóját összehasonlítanunk. Az igazi eltérések a cső, az adagoló- és a gázrendszer kapcsán jelentkeztek. Az új fegyvert 20 db lőszeres szekrénytárakkal és töltőléccel is lehetett tölteni. A cső alatt 37 mm hosszan hátrasikló gázdugattyú jóval hátrébb került, ám a Garandhoz hasonló, aszimmetrikus dugattyúrudat működetett. A gázrendszert úgy alakították ki, hogy a megfelelő gáznyomás elérése után egy orsószelep automatikusan elzárja a visszajutó lőporgázok útját, ami a régihez képest kifinomultabb megoldás volt. Az M14-en a dugattyú nincs közvetlen kapcsolatban a zárszerkezettel, lövés leadásakor egyszerűen csak hátralöki a dugattyúrudat (mely egyben a fegyver felhúzókarja is).
A forgózár nagyon hasonló a Garandéhoz, azzal a fontos eltéréssel, hogy az M14 zártestének pereme egy görgővel kapcsolódik a dugattyúrúdhoz. Ez a megoldás az alkatrészek felverődését, kopását csökkentette. Hátrahúzásakor a jellegzetesen lapos zártest az óramutató járásával ellentétes irányban enyhén elforog, reteszelt állapotban pedig teljesen lezárja a fegyver tetejét. A töltényhüvelyek kivetése jobbra felfelé történik. A felhúzókar mozog tüzelés közben.
A kezelőszerveket sorra véve a tűzváltó a fegyver jobb oldalán, az elsütőbillentyű fölött található. A félautomata és sorozatlövő tüzelési módok közötti váltáshoz ezt a kart 180 fokban kell eltekerni. A tok bal oldalába épített zárakasztó billentyű a tár kiürülése után nyitott állapotban rögzíti a zárat, de szükség esetén kézzel is aktiválható. A biztosító azonos a Garandon alkalmazott, sátorvason belül elhelyezett billenőkarral. Ezt a mutatóujjunkkal kell előretolni a tüzeléshez. Az elsütéshez szükséges erő 3?4 kg között mozog.
Az irányzék is szinte teljesen megegyezik a nagy elődével, a célgömböt fülek védik, a diopteres nézőke oldalirányban és magasságban jókora tárcsákkal állítható. Öntöltő hadipuskához képest az irányzékelemek közötti távolság rendkívül hosszú (kb. 68 cm), ami megkönnyíti nagy lőtávolságra is a pontos célzást. A cső tetejére először fa-, később bordázott műanyag fedél került, hogy az átforrósodott levegő remegése kevésbé zavarja a célzást, illetve a cső ne égesse meg a katona tenyerét. A csőtorkolatra hosszú, felcsavarozható lángrejtőt szereltek. A vászontasakba csomagolt komplett tisztítókészletet (szétszedhető puskavessző, olajozó, csőkefe, kombinált szerszám) a felcsapható acél tusatalp mögött helyezték el.
Ami a felhasznált anyagokat illeti, az 559 mm hosszú, 1:12″ huzagemelkedésű csövet kovácsolással, 4100-as acélból készítették, majd barnították és keménykrómozták. A tok és zárszerkezet anyaga 8600/8620-as alacsony széntartalmú króm-molibdén acél, a gázdugattyú és a gázhenger 416/420-as hőkezelt rozsdamentes acél. A tokot rúdacélból préseléssel gyártották, és 48?60 Rockwell keménységűre edzették. Az alkatrészek többségét szürke vagy sötétszürke bevonatot képező mangánfoszfát vagy cinkfoszfát felületkezeléssel látták el. Az agyazást kezdetben fekete diófából, később nyírből, ritkábban cseresznyefából készítették.

Hét szűk esztendő

Rövid pályafutása alatt az M14-ből közel 1,4 millió darab készült. Igazán négy gyártó neve érdemel említést: Springfield Armory, Thompson-Ramo-Wooldridge (TRW), Harrington and Richardson (H & R) és Olin/Winchester. A legjobb minőségű puskák és alkatrészek a TRW-től kerültek ki, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a cég korábban precíziós szerszámok és sugárhajtóművek gyártásával foglalkozott. (Egy TRW-gyártmányú M14 tipikusan fele akkora szórást produkált, mint a korai Springfield Armory puskák.)
A gyártás 1964-ben állt le, javarészt a vietnami tapasztalatoknak köszönhetően. A jelentések arról szóltak, hogy az M14 túl hosszú és súlyos ahhoz, hogy a katonák egész nap forró, párás környezetben, sűrű dzsungelben cipeljék. Gondos olajozás híján a fatusa megduzzadt a nedvességtől, és a csőnek feszülve drasztikusan rontotta a pontosságot. A lángrejtő gyakori kicsavarodása vagy a gázhenger zárókupakjának meglazulása csak tetézte ugyanezt a problémát. 180 grainnél nehezebb lövedék alkalmazása a dugattyúrúd elgörbüléséhez, vagy akár az acéltok repedéséhez vezethetett. A biztosító csak felhúzott kakasnál működött megfelelően. Tilos volt lőszert kézzel behelyezni a töltényűrbe, majd rácsapni a zárat, mert a fegyver magától elsülhetett.
A 7,62 mm NATO kaliber ugyanarra a megítélésre jutott, mint a .30-06. Bár átütőerje jól jött a bozótharcoknál, mégis ?feleslegesen erősnek? tartották, és kevesellték a katonák lőszer-javadalmazását. Sorozatlövéskor a puska nagyon nehezen uralható volt az átlagos baka számára (hasonlóan az összes ilyen kaliberű kézifegyverhez), ezért a tűzváltót gyakran azonnal eltávolították, hogy kerüljék az értelmetlen lőszerpocsékolást. A másik (jóval ritkább) megoldás a gázdugattyú felfúrása volt a tűzgyorsaság csökkentésére.
A sorozatlövéssel kapcsolatos problémák orvoslására a hadsereg megpróbált könnyű golyószórót fabrikálni a fegyverből. Az M14A1 (M14E2) változatot csőtorkolat felcsapódását csökkentő kompenzátorral, kétlábú állvánnyal, kinyitható mellső markolattal szerelték fel. A modell nem vált be, ráadásul eltérő formájú agyazása hajlamos volt eltörni a pisztolymarkolatnál (csípőből tüzelésnél különösen). Mindössze 8350 darab M14-est alakítottak át erre a változatra. Ugyanezt a puskát mesterlövészfegyverként is megpróbálták bevetni, mérsékelt sikerrel. Létezett puskagránát kilövésére alkalmas modell is, M14G néven, melynél az orsószelepet kézzel le lehetett zárni.
A keserű igazság az volt, hogy az M14 már rendszeresítése pillanatában elavultnak számított abban a szerepkörben, amire szánták. Hiába rendelkezett a régi puskák lőtávjával és pontosságával, hiába kedvelték robosztussága, megbízhatósága miatt, mégis alulmaradt a versenyben. Sorsát végül az akkor futurisztikus külsejű M16A1 gépkarabély/automatapuska pecsételte meg, mely 1966?68-ban jelent meg a hadszíntereken. Ezzel az M14 a ?legrövidebb szolgálati idejű hadipuska? címet nyerte el az amerikai hadsereg történetében. Meglepő módon igazi karrierje csak ezután kezdődött.

Másodhegedűs

Gyors leváltása után az M14 a másodhegedűs posztjára kényszerült. Elsősorban kiképzési, végtisztelet-adási, díszőrségi feladatokra használták, de sosem tűnt el teljesen a harcterekről vagy a különleges egységek (pl. Navy SEAL) fegyvertárából. Öbölháborús összecsapások filmfelvételei bizonyítják, hogy még mindig kéznél van.
Az évtizedek során az USA az 1,4 millió legyártott puskából 450 000 darabot exportált olyan országokba, mint Argentína, Belize, Csád, Chile, Kolumbia, Dominikai Köztársaság, Észtország, Görögország, Haiti, Izrael, Jordánia, Lettország, Litvánia, Fülöp-szigetek, Dél-Korea, Tajvan és Törökország. (Izrael például 35 000 darabot kapott ajándékba 1973-ban, melyből aztán 10 000 db mesterlövészpuskát építettek. Tajvan egy teljes gyártósort vásárolt 1967-ben.)
A Clinton-kormányzat idején
750 000 darabot ítéltek megsemmisítésre, a maradék 170 000 elméletileg ma is ott lapul a szárazföldi erők és a haditengerészet raktáraiban. Ebből a mennyiségből egy 2003-as jelentés szerint kb. 96 000 van azonnal bevethető állapotban. A fenti számokhoz képest jelentéktelen mennyiség került a rendőrség, a kormányügynökségek vagy civilek tulajdonába. A magánszemélyek által birtokolt ?Class III? sorozatlövő M14-esek száma néhány százra tehető.

Sportpuskát a népnek!

Amíg az M14 az egyik oldalon a háttérbe szorult, addig a lövészsport tárt karokkal fogadta a fegyvert. 1959-re tehetők az első kezdeményezések, melyek a céllövő puskává alakítást tűzték ki célul. A fejlesztést a hadsereg is támogatta lövészetet népszerűsítő programok, versenyek szervezésével, illetve azzal, hogy ?demilitarizált? fegyvereket ajándékozott a lövészkluboknak (hasonló gesztusra itthon sokáig várhatunk még).
Az első sportpuskák M14M (Modified) jelölésűek voltak, melyeken az automata tüzeléshez szükséges alkatrészek helyét behegeszették. Alig több, mint 1000 darab készült belőlük, mert az 1968-as NFA- (National Firearms Act) törvény megtiltotta további terjesztésüket.

National Match

A következő és egyben legfontosabb lépcső az igazi polgári M14 kifejlesztése volt. A munka végeredménye a híres és rendkívül népszerű ?National Match? modell lett, melyet 1962-től gyártott hivatalosan a Springfield Armory, illetve 1964-től a TRW. Az átméretezett tokon kívül ? amely képtelen volt befogadni a sorozatlövő alkatrészeket ? a ?National Match? a következőkben tért el a közönséges M14 hadipuskától:

félautomata elsütőszerkezet,
versenycső,
üvegszálas betéttel megerősített dió- vagy nyírfa agyazás,
kézzel illesztett alkatrészek
(2,5?3 kilogrammos sütés),
hornyolt, polírozott gázdugattyú,
kétrészes rugóvezető,
0,5 MOA-pontossággal állítható nézőke (azonos az M1 Garanddal),
maximum 9 cm-es szóráskép 100 yardról, 30 lövésből.

A csövek szűkebb tűréshatárokkal készültek a szokványosnál, és a legnagyobb pontosság érdekébe a keménykrómozást is elhagyták (bár ez csak a legkiválóbb lövők számára jelentett különbséget). Később vastag falú csövekkel is lejjebb szorították a szórásképet, de ezt a módosítást csak 1975-től engedélyezték az országos versenyeken. Az alkalmazott lőszertől függően háromféle huzagemelkedést használtak: 1:10″, 1:11″ és 1:12″. Ebből az utolsó a leggyakoribb. A versenyzésre alkalmas csövek élettartama 5000?9000 lövés.
A pontosság másik kulcsa a gázrendszer precizitása volt. Kezdetben a konzisztens teljesítményt úgy érték el, hogy az orsószelepet nyitott állapotban behegesztették vagy beragasztották. Ennél elegánsabb megoldás volt a dugattyú hengerpalástját hornyolással ellátni, mely a gázhengerben kialakuló nyomás egyenletesebb eloszlását segítette, megszüntette a ?vákuumot?, és csökkentette a dugattyúrúd igénybevételét is. Így a lövész könnyen ellenőrizni tudta a dugattyú szabad mozgását, ha nyitott zárral fel-lefelé billentette a fegyver csövét. A vérbeli M14-rajongók hosszasan tudtak vitatkozni arról, hogy a hornyot alul vagy felül jobb elhelyezni ? a hadsereg ezt a ?gordiuszi csomót? később azzal vágta át, hogy mindkét vájattal ellátta a dugattyút.
A következő fontos fejlesztés a rugóvezető átalakítása volt. Az eredeti alkatrész kicsit keskenyebb volt a kelleténél, ami a rugó gyűrődéséhez, akadásához vezethetett. A National Match puskához egy kétrészes rugóvezetőt terveztek, ami elhárította ezt a hibát, és zökkenőmentesebbé tette a zár útját.
Bemutatása után a fegyver nagy népszerűségre tett szert, és egészen az 1990-es évekig uralta az NRA öntöltőpuska-versenyeket. A modellt ma is importálja (Brazíliából) és az USA-ban feljavítja különböző fantázianevek alatt a Springfield Armory nevet megvásárló magáncég és a Fulton Armory kb. 1700?4000 dolláros áron. Ezek a puskák már többször bizonyították, hogy megfelelő körülmények között akár 0,5 MOA (szögperc) szórásra is képesek. Fegyvertörténeti szempontból azonban sokkal fontosabb, hogy a ?National Match? képezte egy sor későbbi mesterlövész-támogató fegyver alapját.
(FOLYTATJUK!)

www.springfield-armory.com
www.fulton-armory.com

Izsóf Gábor

Felhasznált irodalom:
Lee Emerson: M14 Rifle History and Development.