RPD golyószóró
RPD golyószóró – 7,62×39 mm
A szovjet tervezésű RPD golyószóró a hidegháború korának klasszikus raj-támogató fegyvere volt. Mint a Varsói Szerződés több országában, nálunk, a FÉG-nél is gyártották. Mégis Szlovákiába kellett utazni ahhoz, hogy az egykori magyar hadfival eredeti, sorozatlövő állapotában is lövöldözhessünk.
(A fegyverről bővebb cikket a Kaliber 2013 NYÁR különszámában olvashatnak, ez annak alaposan rövidített változata.)
Rucsnoj Pulemjot Gyegtyarjova
Legalábbis valahogy ekképpen kellene magyarra átírni az RPD jelzés feloldását, és szó szerint azt jelenti, hogy Gyegtyarjov (Degtyarjev) Kézi Golyószórója. A „Pучной пулемёт Дегтярёва” esetében ugyanis az orosz nyelv szabályai szerint a „D” után álló „E” betű lágyít, és „Gy” lesz a kiejtése.
A cirill betűs írásmód okozta problémákkal Klabacsek Gyula kollégánk is foglalkozott a Kaliber 2003-as Évkönyvében (RPD), illetve a tervező korábbi golyószórójáról, a DP-ről írt cikkében. A korábbi RPD-cikk azonban főként a fegyver technikai részletmegoldásairól szólt, most viszont párszáz lövést is sikeresen leadtunk vele, így ez az írás inkább a felhasználói oldalról szól a történeti kitekintés mellett.
Szerkezet és kezelés röviden
A fegyver szervesen illeszkedik a tervező korábbi golyószóró-konstrukcióinak – DP és DPM – sorába műszaki felépítését tekintve. Az RPD is oldalra kibillenő reteszlapos zárolású, gázelvételes, gázdugattyús rendszerű. A gázdugattyú „long stroke” megoldású, tehát a zárvezetővel egy egységet képez. A gázhenger a cső alatt helyezkedik el, végén pedig egy háromállású csappal szabályozható a dugattyúra jutó lőporgázok mennyisége. A fegyver nyitott zárpozícióból tüzel, tehát a tok jobb oldalán levő, kihajtható felhúzófogantyú segítségével hátrahúzott zár az ott is marad hátul, az elsütőszerkezet működtetése az egész zárat felszabadítja. Az előrecsapó zár a hevederből lefele kitolja az aktuális lőszert, csőretölti, bereteszel és már el is sütötte. A kivetett hüvelyek a tokból lefele-jobbra távoznak majd.
A fegyver csöve a valódi, puskalőszeres géppuskák jelentős részétől eltérően nem cserélhető gyorsan, ezzel szemben brutálisan vastag, a nyers fémtömeg segíti a tüzelés közben képződő hő elvezetését.
Kezelése aránylag egyszerű. A tokfedél végén levő reteszt kell előrehúzni, majd a tokfedelet felnyitni. A zárat hátrahúzni. A hevedert a kis áthúzó acél lappal kezdve ráfektetni az adogatópályára, úgy, hogy az első lőszert a zár be tudja tolni a csőbe. Ezután a tokfedelet lecsukjuk, és ha a sátorvas felett, jobb oldalon levő biztosító a TŰZ feliratot láthatóvá teszi, már lőhetünk is. A biztosítókart 180 fokkal előreforgatva jutunk el a biztosított (0) állásba. Ergonómiát ne keressünk, hiszen ne felejtsük el az 1944-es évszámot és a tervezés helyét.
1944 óta
Az 1943-as mintájú köztes lőszer, a 7,62×39 mm számos új lövészfegyver üzemanyaga lett a Szovjetunióban. Az SzKSz öntöltő karabélyt hamarosan leváltották a sokkal nagyobb harcértékű Kalasnyikovokkal, de az RPD-t már 1944-től elkezdték gyártani. Kérdés, hogy részt vett-e még a második világháború harcaiban, erre vonatkozóan nem találtam adatot.
A Varsói Szerződés több tagállama gyártotta és állította rendszerbe a típust, illetve számtalan „baráti” arab és afrikai ország kapott belőle internacionalista segítségnyújtás keretében. Még a Kínai Népköztársaság is gyártotta a jól bevált technikát.
Nem véletlen, hogy mai napig számos példányt látunk belőle felbukkanni haditudósításokban, Líbiában, Szíriában, de akár Peruban vagy Kongóban is.
A Szovjetunióban az 1960-as évekig volt aktív a típus, és az RPK Kalasnyikov golyószóróval váltották le. Magyarországon az RPD helyét is a jóval hatékonyabb (és alig nehezebb) puskalőszeres (7,62×54 mm R) PKM vette át, mely a 21. században is a Honvédség alap tűztámogató gyalogsági fegyvere.
A váltás indokai
Az olvasóban felmerülhet (különösen, ha tovább olvassa az elégedettségtől ostobán vigyorgó arcomat maga elé képzelve), hogy ugyan miért cserélték le ezt a remek, nagy tűzerejű fegyvert? Ráadásul egy, papíron sokkal csekélyebb képességekkel bíróra a szovjetek, nevezetesen az RPK-ra. Hiszen az semmi más, mint egy AKM Kalasnyikov hosszabb, vastagabb csővel, megerősített tokkal. Bizony, pont ezért, mert NEM MÁS!
Ugyanis a két fegyver, az RPD és Kalasnyikov kezelése (töltés, ürítés, szétszerelés, karbantartás) tökéletesen eltérő. Kiképzés szempontjából teljesen értelmetlen egy raj egy-egy tagját külön kiképezni. Mert mi van akkor, ha pont a golyószóróst szedi ki elsőként az ellenség, és ott állnak a katonák egy olyan fegyverrel, amit megtölteni sem tudnak? Az pedig erősen kis hatékonyságú és költséges, ha az összes lövészkatonát kiképzik (legalább alap szinten) golyószóróra is. A Kalasnyikovot meg úgyis tudja mindenki kezelni, így az RPK-t is. Ráadásul bár annak alapesetben nagyobb kapacitású tárai vannak, de minden egyes katona saját 30-as AK-tárai is csereszabatosak bele, nem kell külön rakaszt/hevedert cipelni, így a logisztika is egyszerűsödhet. Ugyanez igaz, ha javításról van szó, hiszen az RPD és az AKM között gyakorlatilag nincs közös alkatrész, míg az RPK és az AKM között szinte minden egyforma.
Magyarán, ha 1-1 katonát veszünk egymással szemben, akkor lehet, hogy az RPD-s lesz az eredményesebb, nagyobb harcértékű, de ha hadsereg szinten nézzük, akkor az RPK-val jobban járunk össz-hatékonyság szempontjából.
Úgy tűnik, most, a 21. században az amerikaiak is felismerni látszanak – legalább részben – ezt az igazságot. A Marine Corps ugyanis folyamatosan lecseréli az M249 SAW (FN Minimi) 5,56×45 NATO hevederes golyószóróinak jelentős részét az M27 IAR (Infantry Automatic Rifle) táras golyószóróra. Ez pedig a HK 416-ra alapul, kezelése, tárai azonosak tehát az M16/M4 alapú egyéni lőfegyverekkel.
Minimum akadály, mega szórakozás
A Horaren/Novy Tekov lőtér Szlovákiában egy kiváló szabadtéri komplexum itt volt mód számos sorozatlövő fegyverrel. Őszintén szólva, bár a legtöbben a vietnami veterán M16-ra kattantak rá, nekem a legizgalmasabb az öreg RPD volt. Különösen, miután a magyar nyelvű „TŰZ” feliratot is megtaláltam. (Furcsa, hogy akkor a másik állást miért nullával (0) jelölték, hiszen a szintén nem túl nem nemzetközi „Nem lő” sokkal stílusosabb lett volna.)
A mi általunk használt 7,62×39 mm-es lőszer klasszikus lakkozott vashüvelyes volt, valószínűleg lágyvas maggal, de ez ott senkit sem zavar.
Ami még többször rendszeres akadályt okozott az az, hogyha szabadon kilógó hevederből tüzeltem. A heveder behúzásának ereje és sebessége ugyanis eléggé magas, és ostorcsapásszerűen felcsapta a fegyver tetejére a hevedert, ami oda szépen be is akadt. Az ilyen akadály elhárítása pedig nem gyors, hiszen: zár hátra, tokfedél felnyit, heveder szépen újra beigazít, tokfedél lezár. Ez mondjuk lövészárokban, rohamozó ellenséggel szemben eléggé esélytelen – kivéve, ha az ellenségnek meg éppen elakadt az M16-osa…
Ha a felcsatolt rakaszból húzta be a fegyver a hevedert, akkor nem volt semmi ilyen probléma, de a kifogyott rakasz cseréje (újratöltés) ugyancsak macerás, többlépcsős, lassú folyamat – nem véletlen, hogy az RPK, a maga ívtárával hamarosan leváltotta az RPD-t.
Tehát akármilyen látványos akciófilmekben vagy háborús mozikban a szabadon lengő hevederrel rohamozó Rambó(palánta), az a gyakorlatban a legtöbb ilyen adogatású fegyvernél gyorsan akadályhoz vezet. Az lehet a megoldás, hogy egy második katona szépen kézzel engedi a hevedert – de ezzel pont a könnyű golyószóró egyszemélyes fegyver jellege veszne el.
Viszont lőni kifejezetten csodálatos élmény volt. Ugyanis a fegyver rendkívül nehéz (telitöltve több, mint 9 kg) a lőszeréhez képest, különösképpen az a vastag cső tolja előre a súlypontot. Hátrarúgása tehát sokkal kisebb, mint egy ugyanilyen lőszeres Kalasnyikov-gépkarabélynak, ami közben 3 méterrel mellettem dörgött. Ugyanakkor nem úgy kicsi, mint az M16-nak (ami másik irányban volt 3 méterre), hanem az RPD-nél érzem kezemben, vállamban azt a nyers erőt, azt a meggyőződést, hogy most tényleg keményen odalövők, történik is valami. A 650-750 lövés/perc környéki elméleti tűzgyorsaság könnyedén lehetővé teszi 2-3 lövéses tűzcsapásokat is.
Az RPD-vel előszőr asztal mögé térdelve, villaállványról tüzeltünk, de ez sajnos nem vált be, mert a mégoly csekély hátrarúgás hatására is elkezdett csúszni hátrafele, hiszen az asztal semmiféle súrlódást nem mutatott fel. A hátracsúszás persze nem veszélyes mértékű volt, de éppen elég ahhoz, hogy minden rövid sorozat után szépen vissza kelljen tolni.
Így gondoltam egyet, és „node minek tervezték rá ezt a ronda első markolatot?” felkiáltással vállba kaptam, mint egy mezei gépkarabélyt, és innentől jött a nirvána. Nagyon jól lehetett vele lőni vállból, könnyedén fröcsögtettem a sarat a célok körül. Bár 50 méterről az agyaggalambok csak néha voltak meg, de a találatok nagyon közel voltak hozzájuk. Egy átlagos amerikai katona pedig jóval nagyobb célfelületet nyújt a korongoknál. Ennél jobb már csak az lett volna, ha minden harmadik lőszer nyomjelző!
Ujjgyakorlat
Ami némi kényelmetlenséget okozott az maga a hevederezés volt, különösen kissé elgémberedett ujjakkal. Hiszen a nem széteső tagú acél hevedertagokba eléggé pontosan és igen nagy erővel kellett bepattintani a lőszereket. Ha elrontottuk, és a hátsó határoló elemnél hátrébb raktuk be, akkor ki kellett feszegetni, majd újra bepattintani. Rossz helyen levő lőszerrel ugyanis biztosan nem működik a golyószóró. Természetesen a valós életben a lőszerjavadalmazást előre – géppel – behevederezve kapják meg a lövészek, és 2 db 50-es tagból illesztik össze, egy lőszer segítségével.
Mindenesetre mi a leadott több, mint 200 lövés után azért eléggé éreztük az ujjunkat.
Vass Gábor
