Rovott múlt – M60 géppuska

A II. világháború lezárulásakor az USA hadserege nem rendelkezett modern golyószóróval. Az 1910-es évek végén hadrendbe állított Browning BAR csak egy alacsony tárkapacitású, túlméretezett automata puska volt, az M1917 és az M1919 hevederes géppuskák pedig nehezek és alkalmatlanok a mozgékony, offenzív gyalogsági hadviselésre.
 
Fritzektől nyúlni nem szégyen

Az U. S. Ordnance Corps már az 1940-es években belefogott a könynyebb, nagyobb tűzerejű modell fejlesztésébe, de a munka egy évtizednél is tovább húzódott. A figyelem középpontjában a németektől zsákmányolt, aprólékosan áttanulmányozott MG42 ?villámgéppuska?, és az egzotikus FG42 ?ejtőernyősfegyver? (Fallschirm-jägergewehr) állt. Mindkét fegyver más-más szempontból volt korának meghatározó tényezője ? az MG42 (MG3) és klónjai ma is legalább egy tucatnyi hadseregben szolgálnak, az FG42 pedig a rövid gépkarabély egyik előfutárának tekinthető.
Az amerikai mérnökök képzeletét az FG42 ragadta meg jobban. Az 1946-ban elkészült T44 kísérleti modell ennek másolata volt, még a (nem ehhez használt) német 7,92×33 mm ?Kurz? kaliberben ? azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a tok bal oldalára az MG42 hevedertovábbító szerkezetét erősítették. Elsőre elegáns húzásnak tűnhetett a két konstrukciót ily módon összeházasítani, azonban a teszteléskor kiderült, hogy alacsony tömege miatt a T44 alkalmatlan géppuskának, és az oldalra nyíló tokfedél cseppet sem praktikus.
1947 áprilisában érkezett a továbbfejlesztett T52-változat, melyet a túlhevülési problémák miatt cserélhető csővel láttak el, változtattak a gázrendszeren, és a tokfedél visszakerült a fegyver tetejére. (Valamit tudhattak azok a fránya fritzek?) Néhány év csend következett, majd 1951 áprilisában jelent meg T161 néven a T52 versenytársa. A két konstrukció nem sokban különbözött egymástól. A T161 olcsóbb volt, jobban kihasználta a sorozatgyártási technológiákat. A párhuzamos fejlesztés tovább zajlott, a tesztpéldányokat idővel átalakították az új 7,62×51 mm NATO (.308 Win) kaliberre.
A végső ?összecsapás? 1956 augusztusában zajlott le a T52E5 és a T161E3 modellek között, és a tesztelésből az utóbbi került ki győztesen.
A T161E3 modellt 1957. január 30-án rendszeresítette M60 néven a hadsereg. Megjelenésével fokozatosan leváltották a BAR, az M1919 és a támogató fegyverként kudarcot vallott M14E1 önműködő puskát is.

Szerkezeti jellemzők
 
Mielőtt jobban belemerülnénk az M60 történetébe, rágjuk át magunkat a fontosabb szerkezeti jellemzőkön. Egy forgózáras, gázelvételes, nyitott zárpozícióból tüzelő, hevederes lő-szeradagolású géppuskáról van szó. Elsütőszerkezete csak sorozatlövést tesz lehetővé. Tokszerkezete acéllemezből készül. A két reteszelőbordával ellátott hengeres zártest az FG42-t idézi, a csőfar hornyaiba csúszva, 90 fokban elfordulva reteszel. A zár végének felső részen egy görgő található, ami a hevederhúzó szerkezetet működteti.
 A zártest alsó traktusán ívelt csatorna húzódik, mely az ütőszeg széles vállakkal ellátott részét szabadon hagyja. Ide csatlakozik egy másik görgő segítségével a dugattyúrúd. A dugattyúrúd funkciója, hogy minden lövés után hátralökje, elforgassa, ki-be reteszelje a zárat, illetve az ütőszeggel elsüsse a fegyvert. A rúd üreges belsejében helyezkedik el a helyretoló rugó és a rugóvezető. A rugóvezető mögé egy puffer (később hidraulikus puffer) került, mely a zár hátracsapódását csillapítja.
 A pisztolymarkolatot és a tokfedelet keresztcsapok rögzítik a tokra ? az előbbi az egyszerű elsütőszerkezetet, az utóbbi pedig a hevedertovábbító mechanizmust és a hevedertálcát rejti. A biztosító a markolat fölött található, az elsütőbillentyű hátrahúzását blokkolja. A felhúzókar a tok jobb oldalán helyezkedik el, nem mozog tüzelés közben. Fölötte két nyíláson át távoznak a töltényhüvelyek és a hevedertagok.
A fegyver másik oldalára egy fémlapot csavaroztak, erre lehetett a (normál esetben 100 db lőszert befogadó) vászonrakaszt felfüggeszteni. A válltámasz nem több a tok végére ráhúzott záró-sapkánál, így az M60 hossza hatékonyan csökkenthető volt. Szintén a tokra erősítették a szellőzőnyílásokkal ellátott fém előagyat, a nézőkét és a lehajtható hordfogantyút is.

Cső és függelékei

Az M60 cserélhető csővel rendelkezik, erre szerelték rá a gázhengert, a kinyitható bipodot, a célgömböt, a csőrögzítő reteszt és a hosszúkás lángrejtőt. A vastag, 106 cm hosszú fegyvercső furata az eredeti változaton keménykrómozott volt, négy jobbos huzaggal, 1:12? huzagemelkedéssel. A gázfuratot a csőtorkolattól kb. 20 cm-re helyezték el, erre csatlakozik rá a gázhenger. Belsejében találjuk a dugattyút, mely nincs a dugattyúrúdhoz kapcsolva, egyszerűen csak visszalöki azt tüzeléskor. A géppuska gázrendszere önszabályozó:
a megfelelő nyomás kialakulása után az üreges dugattyú automatikusan elzárja a visszaáramló lőporgázok útját, és a felesleg a gázhenger lefújónyílásain át távozik.
A gázhenger alján egy kicsavarható ?dugó? található, eltávolítása után hozzáférhetünk, megtisztíthatjuk a gázfuratot. A dugót és a gázhenger zárókupakját biztonsági huzallal rögzítették, hogy ne lazulhassanak ki ezek az alkatrészek. A kinyitható kétlábú állványt közvetlenül a lángrejtő mögé rögzítették, a perforált acéllemezből készült ?fülek? a cső jobb hűtését szolgálják. Az állvány magassága szabályozható. A célgömböt a korai modelleken nem lehetett állítani.
 
Hibát hibára
 
A hosszúra nyúlt fejlesztés végén az M60 gyártási költsége meghaladta az MG42 négyszeresét, mégis rossz műszaki megoldások sorozatával, megbízhatósági problémákkal küszködött.
A negatív hírnév kivívásához a lehető legolcsóbban gyártott, pocsék minőségű alkatrészek is hozzájárultak. Sajnálatos módon a hiányosságok először a vietnami háborúban láttak napvilágot, ami valószínűleg nem kevés G. I. életébe kerülhetett. Lássuk hát a részletes bűnlajstromot!
Már a kezdetektől számtalan panasz érte a fegyver súlyát és a gázrendszer eltömődését, gyenge por- és homoktűrő képességét. A gázhenger pucolása nehézkes volt, ráadásul a gázdugattyút fordítva is vissza lehetett szerelni, ami teljesen lehetetlenné tette a géppuska további használatát. Az elsütőemelővel (sear) szintén el lehetett játszani a fordítva visszaszerelős ?trükköt?.
A gázhenger-zárókupak és az elsütőszerkezet rögzítése annyira silány volt (a pisztolymarkolat rögzítőcsapját egy törékeny, vékony laprugó tartotta helyén), hogy ezek az alkatrészek kilazultak, majd egyszerűen leestek a fegyverről! Ugyanezt a ?mutatványt? a csővel is el lehetett játszani, mivel a csőrögzítő retesz hajlamos volt beleakadni a katona felszerelésébe, és kioldódása után a cső tüzeléskor lerepült a fegyverről vagy egyszerűen a sárba pottyant! Ezeket a hibákat a katonák az ?örökzöld? ragasztószalaggal, kábelkötegelővel vagy szimplán madzag alkalmazásával igyekeztek megelőzni.
Ha tüzelés közben lazult ki vagy esett le az elsütőszerkezet, a fegyver folyamatos tüzelését csak a heveder megcsavarásával lehetett megszakítani! Ugyanezt a súlyos hibát eredményezte az elsütőemelő rohamos kopása, amit csak felgyorsított, ha a géppuskakezelő nem tartotta ütközésig hátrahúzva az elsütőbillentyűt. Ilyenkor egy idő után az M60 már ?magától? is tüzelni kezdett. A fegyver elkoszolódása szintén az összevissza lövöldözéshez vezetett. A megnövekedett súrlódás miatt a zár nem csapódott eléggé hátra ahhoz, hogy fennakadjon a már említett (és ki tudja mennyire kopott) elsütőemelőben, de a hevedertovábbítást, töltést-ürítést még elvégezte. Ez rávilágított egy újabb gyenge pontra: a gázrendszer nem szabályozható, ezért a lerakódott szennyeződést több gáz visszajuttatásával nem lehetett kompenzálni.
 
Egy maréknyi ütőszeg
 
Amikor egy vietnami veteránt megkérdeztek arról, mit tartott az M60 legnagyobb pozitívumának, velősen válaszolt: ?Néha működött.? Az efféle vélemények kialakulásában jelentős szerepe volt az ütőszeg állandó törésének ? akadt olyan, aki ?több maréknyit? fogyasztott el szolgálati ideje alatt. A sorozatos hibáért a német FG42-ről rosszul lekoppintott megoldás volt a felelős. Mivel a zár?dugattyúrúd közötti kapcsolatot az ütőszeg látta el, és a rendszernek ez a pontja igen magas terhelésnek volt kitéve, törvényszerűen mindig a leggyengébb alkatrész mondta fel a szolgálatot. A törés mindig az ütőszeg első vállánál következett be.
Egy másik veterán memoárjaiban ez olvasható: ?Az esetek 80%-ában szakaszunk két géppuskájából a nap végére már csak egy működött, az is általában a másikból kiszerelt alkatrészekkel.? Az ütőszegen kívül a bakák hátizsákjában előkelő helyet foglalt el a tartalék dugattyúrúd, a rugóvezető, a hevedertálca és a gázdugattyú. A sokat megélt géppuskások előre beszereztek valahonnan egy komplett zárat is (mivel ilyesmi birtoklása szabályellenes volt, ezért gyakran lopni kényszerültek), mert a reteszelőbordák a huzamosabb használattól kicsorbultak. A zárfej egyébként hajlamos volt a hüvelytalpat letépni, ami igen nehezen hárítható akadályhoz vezetett. 

Csak kesztyűs kézzel!
 
A katonák szenvedései ezzel még nem értek véget. Ha a tokfedelet leeresztett zárra csapták rá, egy tervezési hiba folytán a hevederhúzó horgok megsérültek és tönkremehetett a géppuska adagolószerkezete. A tokfedél férfias csapkodása egyébként sem volt jó ötlet (kinek jutna eszébe ilyesmi mondjuk egy Vietkong-rajtaütés közben?), mert a megrepedő, elgörbülő fedél lassan kihúzta a zárpuffert rögzítő kengyelt, ami ahhoz vezetett, hogy a helyretoló rugó és a puffer kiugrott a helyéről.
A lőszer fegyverbe juttatása sem volt teljesen zökkenőmentes. A 24 kilogramm súlyú, 800 db-os lőszer-javadalmazást százasával behevederezve, kartondobozokba, vászon válltáskákba csomagolva osztották szét a szakasz tagjai között. A gyenge minőségű táskák gyakran elszakadtak, a kartondobozok pedig szétáztak a nedves környezetben. Ilyenkor a hevedereket nyakban vagy vállon átvetve cipelték a gyors bevethetőség érdekében. Ez a hordmód viszont azzal járt, hogy a hevederek elszennyeződtek, a lőszerek ennek-annak nekiverődve eldeformálódtak. A végeredményt sejthetjük.
A kartondobozt tartalmazó vászontáskákat a fegyver oldalára akasztva kellett volna használni, ám ebből a pozícióból a heveder el-elakadhatott.
A segédlövész feladata (a célpontok felderítése és a tűzvezetés helyett) gyakran arra korlátozódott, hogy kézzel segítse a heveder útját. Élelmes katonák ezt úgy küszöbölték ki, hogy üres konzervdobozt erősítették a hevedertálca alá, ami a megfelelő szögben tartotta a hevedert.
Mivel a csőre a bipod és a gázhenger is rá volt erősítve, ezért minden cserecsővel felesleges pluszterhet kellett cipelnie az embernek. Fogantyú híján a gyakran 300?500 Celsiusra felhevült csövet kézzel kellett cserélni ? ehhez egy jókora kétujjas, hőálló kesztyűt mellékeltek a fegyverhez. Ez a tartozék persze előbb-utóbb elveszett, pótlását jobb híján egy darab ronggyal oldották meg. A géppuska biztonságos kezelését az is megnehezítette, hogy biztosítója pont fordított irányban működött, mint az M16 vagy Colt 1911 fegyvereken.
 
20 másodperc az élet
 
Ha sikerült az eddigieket megemésztenünk, képzeljük magunkat az átlagos amerikai baka helyébe, aki M60-assal harcolt. Adjuk hozzá azt a tényt, hogy egy meglepetésszerű Vietkong-támadásnál a géppuskások túlélési idejét 10?20 másodpercben mérték, mivel az ellenség teljes tüze rájuk koncentrálódott. Részlet egy visszaemlékezésből: ?A srácok nem akarták az M60-ast cipelni, mert nagyon nehéz és halálos volt ? halálos nemcsak a sárgákra, hanem rád is. A sárgák mindig téged próbáltak elintézni. Te kaptad az RPG-tüzet, az elsőnek kijelölt célpont voltál. Ha elhallgattatták a géppuskát, könnyen lerohanhatták a szakaszt.?
Talán érthető, hogy sokan szenvedélyesen gyűlölték az M60-at, a tengerészgyalogságnál például ? amíg csak lehetett ? a régi BAR-puskákat használták helyette. Végül a szakadatlan panaszáradat hatására a hadsereg elrendelte a hibák kijavítását. Ennek végterméke lett volna az M60E1 változat, mely több újítást tartalmazott, de
a fegyver rejtélyes okokból sosem került nagyszériás sorozatgyártásba.
A módosítások javarésze csak évtizedes csúszással jutott el felhasználókhoz.
 
?Death from above?
    
A gyalogsági felhasználás mellett járművekről bevethető M60-asok is léteztek. Az első a lecsupaszított, elektromos elsütőszerkezettel szerelt M60E2 volt, amit az M48/M60 Patton harckocsikon használtak lövegtoronyba épített, koaxiális (irányzó) géppuskaként. A fegyvert kézierővel húzták fel, és szükség esetén manuálisan is elsüthették. A gázhengert egészen a csőtorkolatig meghosszabbították, hogy a lőporgázok
a járművön kívül távozzanak.
A következő a helikopterek fedélzetéről alkalmazott géppuskák voltak. Három modell érdemel említést, melyből az utolsót ma is gyártják. Az első próbálkozás a kérészéletű M60B volt, ezt egyszerűen kézben tartva vagy rugalmas kötélre felfüggesztve használták a jármű ajtajából. Az M60B nem rendelkezett bipoddal, és eltérő válltámasszal szerelték. Egyetlen erénye, hogy a lövésznek több mozgásszabadságot biztosított a későbbi modelleknél. Az M60C hasonlóan rövid karriert futott be, ezt a helikopter oldalára vagy siklótalpaira erősítették. Nem rendelkezett bipoddal, pisztolymarkolattal és irányzékkal. Elektromos elsütőszerkezettel és hidraulikus forgatórendszerrel látták el, és a pilóta vagy a segédpilóta is tüzelhetett vele. Mindössze 500?600 darab készült belőle, és a Sioux, Raven, Huey és Bronco helikoptereket látták el vele párban vagy ikergéppuskaként.
Legnépszerűbbnek az M60D-változat bizonyult, ezt gyorsnaszádokon, járőrcsónakokon és szárazföldi járműveken is alkalmazták. A könnyebb kezelés végett a válltámasz helyére D-formájú markolat került. A nézőkét a légvédelmi fegyverekről ismert körkörös célzórácsra cserélték, a lőszeradagolást pedig megerősítették. A kihulló töltényhüvelyek és hevederszemek egy vászonzsákba gyűltek, hogy ne kerülhessenek a hajtóműbe vagy a rotorlapátok elé. M60D-vel a Chinook (?Guns A Go-Go?), Huey, Blackhawk helikoptereket szereltek fel, ajtó-, rámpa- vagy ablaknyílásokba erősítve, egyesével vagy ikergéppuskaként.
 
M60E3
 
A szárazföldi egységek számára az első jelentősebb változás 1983-ban az M60E3 megjelenésével következett be. Ez a korábbi géppuska áttervezett, kb. 2 kg-mal könnyebb verziója volt.
Az M60E3 pozitívumai között szerepelt, hogy a gázdugattyú immár megfordítva is működött. A csövek végre fogantyút kaptak, tehát nem volt szükség a ?bundakesztyűre?, a célgömböt pedig állíthatóra cserélték. A kétlábú állványt átalakították és a tokra erősítették.
A tokfedéllel kapcsolatos problémákat orvosolták, a gázrendszeren egyszerűsítettek, nem volt többé szükség biztonsági huzalra. A pisztolymarkolat kétoldali biztosítót, téli használatra alkalmas sátorvasat kapott. A régi fém előagy helyére műanyag került, mellső pisztolymarkolattal. A súlycsökkentés jegyében a csövet vékonyabbra tervezték és kisebb lángrejtővel szerelték. Elsősorban a különleges egységek (US Navy SEAL) részére egy rövid ?rohamgéppuska?-csövet is gyártani kezdtek, ami javított a manőverezhetőségen.
A rossz emlékű vászonzsákokat merevített cordurából, ritkábban műanyagból készült 100 és 200 lőszeres rakaszokkal váltották fel. Ezeket vagy a fegyverre, vagy a málhaövre erősítve használták. A hevederek kartondobozos ?kiszerelése? továbbra is megmaradt.
 
Cseberből vederbe 
 
Nem is az M60-asról szólna ez a cikk, ha az E3 modell sikeres konstrukcióként vonult volna be a fegyvertörténelembe. Valójában az bizonyult legnagyobb hátrányának, amit előnynek szántak.
A vékonyabb falú csövek kevesebb hőt tudtak elnyelni és leadni, ezért gyorsan túlmelegedtek. Élettartamuk drasztikusan lecsökkent, folyamatos tüzelés mellett mindössze  300 lövés után tönkrementek. Átforrósodott állapotban annyit változott a fegyver ?zérója?, hogy életveszélyes volt baráti erők feje fölött fedezőtüzet leadni vele. A csőcserét kétszer olyan sűrűn (100 lövésenként) kellett végrehajtani, mint az M60-asnál, és ezzel az égési sérülések száma is megnőtt, mivel a kisebb méretű előagy kevésbé védte a kezet.
A súlycsökkentésnek más böjtje is akadt: erősen megnövekedett a vibráció, mellyel egyes alkatrészek elkopása, törése még gyakoribbá vált. A cső ostormozgásának hatására az állítható célgömb időről időre szétesett. A bipod áthelyezésével a géppuska súlypontja hátrébb tolódott, ezért a pontosság is csökkent valamelyest. A tusatalpból kinyitható vízszintes válltámaszt elhagyták, így fekvő helyzetből kényelmetlenebb volt a tüzelés.
Az M60E3-at rendszeresítő amerikai haditengerészet, légierő és tengerészgyalogság ismét két szék között találta magát, újból csalódniuk kellett a fegyverben. Aki csak tehette, az FN M240 (MAG) géppuskára tért át, ami mostoha körülmények között is rendkívül megbízhatóan működött. Noha 2?3 kg-mal többet nyomott, a katonák mégis jobban kedvelték.

M60E4
 
Az M60E4 az 1990-es évek terméke, és csak néhány újítást tartalmaz az E3-hoz képest. Nagyobb méretű mellső markolattal, a kezet jobban védő, szélesebb előaggyal rendelkezik. Megerősítették a bipodot, és újra megjelent a tusatalpból kinyitható segédválltámasz.
A csőfogantyú formáján változtattak.
A hevederhúzó szerkezet 30%-kal erősebb lett. Ezt a verziót ?Mk43 Mod 0? néven vette át a haditengerészet, elsősorban Navy SEAL egységek részére, hogy leváltsák a rövid csövű M60E3-asokat. A tesztelést az 5th US Special Forces Group, a SEAL Team 8 és a Special Boat Team (SBT?20) végezte.
Ezután következett az ?Mk43 Mod 1? változat, melyet csak a picatinnysínes alumínium tokfedél és a RIS (Rail Interface System) előagy, illetve a ?kacsacsőr? típusú lángrejtő különböztetett meg az M60E4-től. A módosítások anynyiban merültek ki, hogy a modern célmegjelölő, infravörös készülékek, optikai irányzékok kényelmesen felszerelhetők legyenek.

U. S. Ordnance közbelép
 
Az M60 gyártása a Bridge Tool & Die Manufacturing Companynál kezdődött, aztán az 1960-as években a General Dynamics egyik vállalatához, a Saco Defense-hez került át. Később 1984-ben egy kisebb alkatrészkészítő cég is bekapcsolódott a munkába U. S. Ordnance Inc. néven, majd 2002-ben megszerezte a jogot gyártásra és forgalmazására.
Az új nevadai tulajdonos több fontos változást végrehajtott, és mindent megtett azért, hogy helyreállítsa az M60 ugyancsak megtépázott hírnevét. Sikerük egyik kulcsa a csövek vastagságának megnövelése, ztellitbevonatának tökéletesítése volt. A sztellit egy korrózióálló, nem mágnesezhető, extrém magas olvadási pontú, rendkívül kemény kobalt-króm fémötvözet, amit kopáscsökkentésre használnak. (Az eljárással egyébként már az M60E1 idején is próbálkoztak.) Pusztán e beavatkozással a csövek élettartama 15 000 lövésre emelkedett, túlhevülésük pedig jelentősen lelassult.
Több videón megörökített teszt bizonyítja, hogy az U. S. Ordnance által gyártott M60E4 géppuskák 850 vagy akár 1200 lövést (!)  képesek leadni folyamatos tüzelés mellett akadály nélkül. Ilyen teljesítmény korábban elképzelhetetlen volt. A cég erőfeszítéseit 2005 nyarán a kormány egy 5,5 millió dolláros megrendeléssel jutalmazta, mely 384 db hosszú, 100 db rövid csövű M60E4-re, illetve 484 db cserecsőre szólt. (A fegyverek végállomása egyébként nem az amerikai hadsereg, hanem Bogota, Kolumbia volt.)
Az U. S. Ordnance kapcsán még említést érdemel, hogy 2006 végétől gyártani kezdik az M60 és M60E3 csukott zárpozícióból tüzelő, félautomata polgári változatait ? hiszen ezek a nagy víz túloldalán közönséges öntöltő puskának számítanak. Áruk 8000 dollár körül várható, ami harmada-negyede a civilek által is birtokolható ?Class III, transferable? eredeti M60-asoknak.

Használat közben
 
Az M60 relatíve alacsony tűzgyorsaságú ?közepes? géppuska, mely nagyobb hatótávval és ölőerővel bír, mint az M16- vagy AK-család fegyverei. Jellegzetes, mással nehezen összetéveszthető hangja miatt a bakák kezdettől fogva ?Pig?-nek (disznónak) becézték.
Hatékony lőtávolsága a kétlábú állványra letámasztva 800 méter, az M122 háromlábú állványon 1100 m. Az amerikai felmérések szerint egy magasan képzett géppuskás 1500 m-ig képes hatékony területtüzet produkálni vele. A pontos találatokhoz 4?5 lövésnél hosszabb sorozatokat nem érdemes leadni, de tűzgyorsasága akár az egyes lövéseket is lehetővé teszi. Az elsütéshez szükséges erő típustól függően 3?5 kg között változik. Leggyakrabban M61 páncéltörő, M62 nyomjelző, M80 vagy az új wolframmagos M993 páncéltörő lőszerrel használják. A heveder minden ötödik lőszere nyomjelző, mely kb. 800 méteren kiég. A nézőke 300?1200 m-ig, 100 m-es lépésekben állítható, szükség esetén előre lehajtható.
A géppuska tűzkésszé tétele a következőképpen történik: kibiztosítás után ütközésig hátra kell húzni a felhúzókart, majd visszatolni kattanásig. (A felhúzókar a zártól független kezelőszerv, nem fog mozogni tüzelés közben.) Ilyenkor a zár nyitott állapotban, hátraakasztva marad. Bebiztosítás után nyissuk fel a tokfedelet a jobb oldalán lévő kallantyúval, majd emeljük fel alatta a hevedervezető tálcát is.
A töltetlenség ellenőrzése után hajtsuk le a tálcát, akasszuk rá a lőszeres rakaszt a fegyver bal oldalára, és helyezzük bele a tálcába hevedert úgy, hogy az első lőszer az ütközőnek simuljon. Tartsuk kezünkkel helyén a hevedert, és csapjuk le a tokfedelet. A biztosító felfelé kattintása után tüzelhetünk.
A cső eltávolításához a rögzítőreteszt balról kell benyomni, majd a kart a másik oldalon felfelé fordítani. 100 lövés percenkénti tűzgyorsaság, 4?6 másodpercenként leadott rövidsorozatok mellett kb. 10 percenként szükséges a csövet kicserélnünk. Kétszer ekkora tüzelési sebesség mellett ugyanez az idő 2 percre, folyamatos tüzelés mellett pedig 1 percre csökken. A fegyver szétszerelése szerszámok nélkül, egyetlen darab lőszer segítségével kivitelezhető.
      
Mit hoz a jövő?
 
Az M60 géppuskát az Egyesült Államokon kívül Ausztrália, Thaiföld és Dél-Korea rendszeresítette. Leváltása már az 1970-es évek végén kezdődött, helyét szinte mindenhol az FN M240 és az M249 veszi át. Mindkét konstrukció jelentősen megbízhatóbb, ám
a szolgálatban lévő M60/M60E3/M60D példányok teljes kikopásukig továbbra is rendszerben maradnak fedélzeti fegyverként, tartalékos, illetve különleges egységek géppuskájaként?
 
www.usord.com

Izsóf Gábor