Felcsatolom orosz pilótaórámat. Elhelyezem pisztolytáskámban a megtöltött, kibiztosított Makarovot. Lekapom vállamról a Kalasnyikovot, laza mozdulattal kicsapom a válltámaszt, majd nagy csattanással hátrarántom a zárfogantyút. Vállhoz kapom a koromfekete fegyvert, és rövid kontrollált duplázásokkal leküzdöm a célokat. A tár kifogyása után átváltok az oldalfegyverre, és lelövöm a megmaradtakat.
Nem hülyültem meg, nem léptem be az orosz belügyi alakulatokhoz csecsenföldi tisztogatás végrehajtása céljából. Az egész fenti szituációt a saját kertemben követtem el, néhány hihetetlenül valósághű CO2-os légfegyver segítségével, a rohamozó célok pedig a jól ismert üdítősflakonok voltak.
A remek Makarov-légpisztolyt több cikkünkben is bemutattuk, annak szinte tökéletes élethűségét az okozta, hogy a tehetséges orosz tervezők éles fegyverből alakították át. Nézzük meg tehát azt, hogy mi történik akkor, ha ugyanezek az ?izsevszki inzsenyerek? a legendás Kalasnyikovot kapják a kezükbe.
Nyitás a polgári piacra
Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov nagyszerű fegyvertechnikai alkotása a Szovjetunió egyik legfontosabb exportcikkévé vált a hidegháború éveiben. Valószínűleg ez az a gyalogsági fegyver, amivel a legtöbb embert szabadították meg a földi lét kínjaitól, rászolgál tehát a kissé bulvárízű halálosztó névre.
Azoknak az időknek és a Szovjetuniónak is vége azonban, a hatalmasra növelt állami fegyvergyáraknak
valamit kezdeniük kellett gyártókapacitásukkal. A polgári termékekre való átállás (háztartási gépek és szerszámok) azonban korántsem hozta meg a várt sikert, az ismert vicc poénja alapján ?akárhogy rakom össze a szamovárt, mindig Kalasnyikov lesz belőle?.
A sok évtizedes gyártási és tervezési tapasztalat ugyanis nem ilyen ?civil ficsúrságok?, hanem a fegyvergyártás terén volt meg. A szabadabban szabályozott polgári fegyverpiac azonban korántsem éles Kalasnyikovok felé volt nyitott, hanem légfegyverek, gáz-riasztó fegyverek, illetve manapság Oroszhonban a gumilövedékes fegyverek iránt mutat érdeklődést.
Mára az orosz Izhmash (Izsevszk) a világ egyik legnagyobb légfegyvergyártója lett, több, mint évi 200 ezer darab ilyen eszközt bocsátva a belső és nemzetközi piacra. Sikerük titka az, hogy az oroszos masszivitást nagyon jó árakkal tudták párosítani.
Junker-generációk
Az első Junkerek (a Junker?1) eléggé primitív szerkentyűk voltak. Egy MP?651K (nálunk Spacegun néven került forgalomba) légpisztoly és egy AK-tok összeházasításából született. Töltéshez az MP?651K légpisztoly-elemét kellett a tokból lefele kivenni ? betöltött állapotban ez alkotta a ?gépkarabély? markolati részét, így a hasonlóság sem volt teljes. A légpisztoly magasan fekvő csőtengelye miatt a lövedékek kilövése sem a valódi csövön keresztül történt, hanem a gázdugattyú hengerében rejtőzött a cső. A tervezők is érezhették, hogy ez azért így nem tökéletes, így ezt a kivitelt szerencsére már évek óta nem gyártják.
Az újabb, Junker?2 és Junker?3 modellek szerkezete már inkább a közkedvelt Makarov légpisztolyéra hasonlít, külsejükben pedig szinte lehetetlen őket megkülönböztetni az AK?102, illetve AK?103 modellek 5,45×39 mm, illetve 5,56×45 mm-es kaliberű kivitelétől.
Az újabb Junkerek sikere a tavaly a sorozatlövő külsejű polgári fegyverek terén szabadabbá vált német piacon egyszerűen elképesztő volt, hónapokig másról sem lehetett olvasni a germán fegyveres fórumokon. A Junker-őrület odáig fajult, hogy 50?60 euróért lehet venni a modellekhez olyan barna műanyag (vagy rétegelt lemez) pisztolymarkolat, tusa, illetve előágy/gázhenger burkolatszetteket, melyek felrakásával az egykori keletnémet Nemzeti Néphadsereg AK?74-eseinek másolatai varázsolhatók. (Az ?ossie? nosztalgia ott sem rossz biznisz).
A Junker?2 (rövidebb kivitel) legfőképpen abban tér el a hosszabb csövű Junker?3-tól, hogy a behajtható robusztus műanyag válltámasz helyett egy acélból készült ?keret? található meg rajta. Gyűjtői valósághűség szempontból fájóbb hiányossága a kompaktabb kivitelnek, hogy lángrejtője műanyag, míg a hosszabb Junker?3-é az eredetivel megegyező acél. A rugós rögzítőstift benyomása után a lángrejtő/kompenzátor lecsavarozható, és kihúzható a cső alól a tisztítóvessző. Vadócabb lelkűek AK?74 (NEM AKM!) bajonettet is felszerelhetnek ? jól jöhet, ha üdítősdobozok leküzdése közben valamit vágni kell…
Mindkét válltámaszt egyébként a tok hátsó részén levő szürke acélgomb megnyomása után lehet becsukni. A Junker?3 tusájában egy rugós ajtó rejti azt az üreget, ahova az eredetivel megegyező tisztí-tó/szerelőszettet lehet elhelyezni.
Megszólalásig hasonló
A tesztben szereplő hosszabbik típus, a Junker?3 kívülről nézegetve ? vagy akár kézbe véve ? nem megkülönböztethető az éles AK?103-tól (hacsak nem tűnik fel a 4,5 mm-es kaliberjelzés). Ennek oka, hogy az éles gépkarabélyhoz képest az alkatrészek mintegy 70?80%-a teljesen azonos.
A zárfogantyút hátrahúzva és belekukucskálva a hüvelykivető nyílásba azonban már feltűnhet a forgó zárfej hiánya, illetve a tárból sem lőszerek, hanem egy szelepház kandikál elő.
A sok alkatrész közössége ellenére természetesen a Junker egyetlen lőfegyverfődarabot sem tartalmaz. A cső értelemszerűen nem 5,45 mm vagy 5,56 mm kaliberű, hanem csak egy sima furatú 4,5 mm-es légpuskacső. Persze az optikai illúzió ettől még teljes, hiszen a csőtorkolatnál levő kompenzátor, illetve lángrejtő-imitáción keresztül szemből senki meg nem mondja, hogy az az 1?1,1 mm differencia az űrméretben ott van-e.
A zárszerkezet természetesen csak imitáció, sem a gázdugattyú nem igazi, sem az alul lemart acéltömbbe zárfejet nem lehet illeszteni. A tok szinte azonos az igazival, de a furatok nem ott vannak, ahová esniük kellene, illetve a csövet is eltávolíthatatlan módon építették be.
Szétszedés, mint az igazi
A töltetlenség ellenőrzése egyszerű: kivesszük a tárat. A tár kivétele a jól megszokott módon, a sátorvas előtt levő kar megnyomása ? és a tár előrefele fordítása ? után történik.
A légfegyver részleges szétszerelése teljesen ugyanolyan, mint az igazi Kalasnyikovoké. A tokfedél végén levő nyomógomb (egyben a helyretolórugó vezetőrúdja vége) benyomása után a tokfedél felfele levehető. (Még levett tokfedéllel is szinte ugyanolyan a látvány, mint egy éles fegyvernél.)
A helyretoló rugó J-alakú vezetőrúdját a rugó ellenében előretoljuk, kissé elforgatjuk, megemeljük és hátra kihúzzuk ? ez az alkatrész (vele a rugóerő) ugyanolyan, mint az igazinál.
A ?zártömböt? ezután hátrahúzzuk majdnem teljesen és kiemelhetjük a lemezből préselt tok vezetőléceiből.
További szétszedés nem szükséges (sőt gyakorlatilag a lövések leadásához a fenti alkatrészeket vissza sem kell pakolni). Ami elméletileg kivehető még a gázhenger, de a tesztpéldányon ennek rögzítőcsapjához tartozó karocskát a tokkal együtt ügyesen lefestették, kalapáccsal kellett volna elfordítani, ezt pedig mellőztük.
Felülről üt
A tokon belül található dolgok annyira mások, hogy az elsütőszer-kezetnek még a fele sem található meg ebben a fődarabban. Az elsütőbillentyűhöz ? leegyszerűsítve ? csak egy tolórúd és annak visszahúzó rugója kapcsolódik. A szelepet nyitó kakasrugó és maga a kakas ugyanis a társzerkezetbe van integrálva. A kakas a Spacegunnál megismert módon felülről lefele ütve nyitja a szelepet.
A műanyag, acélerősítésű tártest szinte azonos az AK?74-esével. Az oldalán levő kis kerek furaton keresztül kell benyomni egy rugós csapot, hogy felfele kiemelhessük a valódi tárat.
A tárkeret anyaga alumíniumöntvény, ide kell behelyezni a megszokott 12 grammos szén-dioxid patront, majd az alul levő csavarral becsavarni, ezzel nyomás alá helyezni a szelepet. A patron előtt van egy kis műanyag csőtár, amelynek rugós adogatórúdját a lövedékek betöltéséhez oldalt ki lehet akasztani.
A tárba hivatalosan 18 db acél vagy ólom gömblövedék fér, de általában 19?20 darabbal is gond nélkül
elmuzsikál. Acél (réz- vagy cinkbevonatú) gömblövedékkel tökéletesen akadálymentes a működés,
míg ólommal a nagyobb méretszórásból adódóan, időnként szorulgat a tár.
Maga a tárnak ez a lövedékadagoló része, lévén műanyag, nem illik a brutális, majdnem teljesen acél orosz harceszközhöz.
A lövedékek betárazása után a szeleprendszert visszahelyezzük a műanyag tártestbe, és a megszokott lefele csavaró mozdulattal betöltjük a fegyverbe.
Biztosító van, tűzváltó nincs
A lövészet megkezdése előtt érdemes megismerkedni az elsütő-, illetve biztosítószerkezet működésével.
A tok oldalán levő hatalmas biztosítókarnak ? mindenkit el kell, hogy szomorítsak ? csak két érdemi állása van. A legfelső a biztosított, lefele fordítva pedig tűzkész. Sorozatlövés nincsen (brühühühü!).
Az elsütőszerkezet minden lövésnél revolverező (double action only), abból is a leglágyabb fajták egyike. Azt mondhatnánk, hogy itt a double action olyan puha, mint normál gépkarabélynál a single action. Vállba betámasztott fegyvernél ezzel ugyanolyan pontosan lehet lőni, mint egy hagyományos single actionnal, ráadásul a revolverező lövés biztonsága miatt kibiztosítva is nyugodtan lehet vele foglalkozni.
Móka és kacagás
A Kalasnyikov alakú Junkerrel való lövészet a legkellemesebb légfegyveres élményeim közé tartozik. A valósághű csattogtatás mellett a súlyeloszlás is gépkarabélyos. Más kérdés, hogy – a kapáslövéshez sajnos nem éppen szuper – hátsó íves csapóirányzék is autentikus. Ezen a 10 méteren belüli lövészethez kb. a 300 méteres lőtávnak megfelelő távot kell beállítani, hogy a célzott pontba csapódjon a lövedék.
A Junker a sima csöve ellenére nem pontatlan (persze egy huzagolt csövű klasszikus légpuska 15 méter felett kenterbe veri, de nem összehasonlítható a kettő). 6 méterről könynyedén lehet 2 centinél kisebb szórást lőni, 10 méterről pedig 3?4 centi alatt sikeredik a szóráskör. De őszintén, kit érdekel ez? Ki fog ezzel a szerkezettel pontlövészetet folytatni?
A gyors kapáslövésekkel egy félliteres üdítősflakon nagy biztonsággal 10?12 méterről perforálható gyors egymásutánban többször is. 18 méterről emberi felsőtest méretű műanyag kannákat megdöngetni sem jelentett akadályt, kiváló gyakorlás mondjuk 3-fegyver szituációs versenyre a dolog.
A légpuskák és légpisztolyok többségét bőven meghaladó tárkapacitást persze a szórakozásba belefeledkezett lövő hamar elégtelennek érzi, és sajnos egy póttár ára eléggé húzós, kb. 60?70 euró.
A Junker légpuskáról a marketingszempontból viccesen elrontott orosz termékismertető alapján hamar elterjedt, hogy csak 70 m/s-ot tud. Ez abból származik, hogy a patron kifogyása felé valóban ez az érték jön ki (kb. ennyi az, amikor még kirepülnek a lövedékek és nem ragadnak a csőben), az első 40?50 lövés azonban 120?130 m/s torkolati sebesség körül leledzik. Vagyis valamivel erősebb, mint a megszokott CO2-os légpisztolyok. Egyes tuningcégek tömítések cseréjével, illetve a tár precízebb illesztésével ezt fel tudják tornázni
a 7,5 J-os határon levő 175 m/s-ra is.
A 12 grammos patron egyébként a megszokott kb. 80 lövést biztosítja, ebből az utolsó tárnál már nagyon érezhető a teljesítmény csökkenése.
A fegyver pisztolymarkolata nagyon keskeny az AK (AMD) gépkarabélyokéhoz képest ? hosszabb távon azonban teljesen kényelmes, akár kisebb kezűeknek is kiváló. A tusa is rövidke, ennek vélhetően az az oka, hogy teljes katonai menetfelszerelésben (esetleg felvett lövedékálló mellény) is kényelmesen vállhoz kapható legyen.
Nem olcsó holmi!
A sok méltatatást olvasva minden bizonnyal felmerül a kérdés, mennyibe kerül mindez? Nem kevésbe.
A német ára a Junkernek 350 euró körüli (extraként az említett ágyazásszettek, illetve PSzO-optikák és felszerelésükre szolgáló szerelékek is kaphatóak). Lapzártakor már ismert magyar ár : kb. 90 ezer forint. Kérdés, hogy megér-e ennyit egy légpuska. Szerintem egy enynyire élethű, majdnem teljesen acél berendezés, a maga jó nagy tárkapacitásával feltétlenül. Elég, ha arra gondolunk, hogy mindez hatástalanítva (immár szétszedhetetlenül összehegesztve) sokkal többe kerülne. Azonban a Junker nemcsak remek dísztárgy és szórakoztatóeszköz, hanem akár katonai kiképzési célra is megfelelő, hazájában elterjedten használják is erre a célra.
Vass Gábor