Lövésztársaim, akik régebb óta ismernek, tisztában vannak vele, hogy nem vagyok a Colt 1911 jellegű pisztolyok nagy rajongója. Az okok roppant prózaiak: legyen szó a legolcsóbbról vagy legdrágábbról, ritkán akadt olyan példány a kezembe, ami kifogástalanul működött volna? No de mit tehet az ember, ha fontosnak érzi, hogy minél objektívebb véleményt formáljon ezekről a fegyverekről? Kipróbál még egyet!
Kenyéradó konstrukció
?A hazai fegyveripar jó része régen éhen halt volna, ha nem létezne a Colt 1911.? Ez a kétértelmű mondat egy amerikai fegyverműves szájából hangzott el, néhány évvel ezelőtt. Jól körülírja azt a jelenséget, amivel e kultikus pisztoly kapcsán lépten-nyomon találkozhatunk. A vélemények általában két táborra szakadnak: az egyik megbízhatatlan, idejétmúlt ócskavasnak bélyegzi a 1911-et, mely vásárlás után azonnal javításra és ?betörésre? szorul. A másik tábor nagyapáik legendás, esőben-sárban működő, II. Világháborús hadipisztolyát, illetve a világ legjobb sport-önvédelmi fegyverét, John Moses Browning igazi mesterművét emlegeti. A valóság persze nem ilyen fekete-fehér, hanem valahol a kettő között helyezkedik el.
Egyfelől nézve a Colt 1911 (és leszármazottai) fölött tényleg eljárt az idő. Felépítésük mai szemmel túlkomplikált, üzembiztosságuk elmarad a modern maroklőfegyverek mögött. Nem a konkurencia ármánykodásának műve, hogy az elmúlt évtizedek összes jelentős hadipisztoly-tenderén csúfosan megbuktak a Colt-vérvonal továbbvitelére szánt modellek. Az is tény, hogy az USA polgári piacán többé-kevésbé természetesnek számít, hogy az ilyen pisztolyok ?befejezését? sokszor nem a gyártó, hanem a vásárló kedvenc tuning-műhelye hivatott elvégezni. A magazinokat fellapozva milliószámra találunk hirdetéséket, melyek megbízhatóbb működést ígérő, utángyártott alkatrészeket kínálnak. A nagy forgalmú fórumokon kimeríthetetlen téma a 1911-es gyermekbetegségeinek kikezelése. Nem véletlenül.
Akkor mi az oka annak, hogy a mítosz elevenebb, mint valaha? Miért dobnak piacra szédítő mennyiségben ma is különféle méretű és kaliberű változatokat? Miért mutat be minden élvonalbeli fegyvermagazin legalább 1-2 ?korszakalkotónak? és ?leg-leg-leg?-nek kikiáltott (ám valójában semmilyen lényeges újítást nem tartalmazó) Colt-klónt havonta? A válasz részint a hagyománykedvelő amerikaikban, a terror-elleni harc feltüzelte patriotizmusban, és a könyörtelen reklámdömpingben keresendő. A 1911 kisebb-nagyobb cégek százainak ad kenyeret, akik hihetetlenül változatos, sokszínű platformmá emelték az eredeti konstrukciót. Nincs olyan igény, amit e modell kapcsán valaki ne tudna teljesíteni. És ez már önmagában is hatalmas vásárlóerőt vonz.
Szintén a közelmúlt megfigyelhető trendje, hogy az USA fegyveres testületeinél sokan szorgalmazzák a ?jó öreg .45-ös? visszatérését. Emögött is inkább hazafias érzelmek, mintsem észérvek állnak, hiszen rengeteg hasonló kaliberű, megbízhatóbb, korszerűbb pisztoly áll rendelkezésre. Ahol ismét szolgálatba állították, ott az új köntösbe öltöztetett ?vén csataló? nem tagadta meg magát. Az elmúlt évek egyik legnagyobb blamázsa volt például, amikor a Kimber nevű cég LAPD-SWAT-nak szállított, nagy csindradattával beharangozott 1911 pisztolyait elsütőszerkezet hibák miatt azonnal vissza kellett hívni. A ?custom? fegyverek sorozatlövést adtak le, vagy nemes egyszerűséggel egyáltalán nem működtek – a SWAT operátorok nem kis bosszúságára. Az már csak hab a tortán, hogy az amúgy jó hírű cég 600-800 lövésenként helyretolórugó cserét javasolt, ami egy komoly taktikai eszköznél szimplán nevetséges. (Más hadipisztolyoknál 10-20x ennyi lövés után sincs szükség a szóban forgó alkatrész cseréjére.) De hogy ne csak a rosszat emlegessük fel: az USA haditengerészeténél kis számban használt MEU-SOC M1911 pisztolyok rendkívül megbízhatóak, bár ezeket gondos kezek csiszolják az eredeti világháborús ?recepthez? illően minél lötyögősebbre? Ahogyan a magamfajta szkeptikus mondja: ?a 1911 vagy pontos, vagy megbízható, a kettő együtt ritkán sikerül.? De már megint visszajutottunk az eredeti kérdéshez: mi tehát annyira vonzó ezekben a fegyverekben? Talán a legfrappánsabb, ha ezt egy olyan sportmodellen mutatom be, ami a Colt 1911 legelőnyösebb tulajdonságait igyekszik kidomborítani.
Texasi fenegyerekek
Az STI története az 1980-as években indult, Virgil Tripp fegyvermesterrel és szenvedélyes szituációs lövővel. Virgil kezdetben csak tuning-alkatrészeket gyártott, azonban elégedetlen lévén mások pisztolyaival, belevágott abba, amiről minden fegyverbolond álmodik: hogy saját modellt tervezzen és építsen. Üzlettársával, Sandy Strayerrel, közösen kifejlesztettek egy új Colt 1911 tokot, amely félig acélból, félig műanyagból készült. A később STI 2011 néven híressé vált hibrid-megoldás több előnnyel rendelkezett más Colt-klónokhoz képest. 35%-kal könnyebb volt, előrébb helyezte a fegyver súlypontját. A cserélhető, fröccsöntött műanyag alkalmazása szükségtelenné tette a markolathéjakat, nagyobb tárkapacitást és keskenyebb markolatot eredményezve.
Amikor az STI 2011 tokról beszélünk, érdemes tisztában lenni a tervezők motivációjával. Egy komoly IPSC sportpisztoly építésénél (ugyanis alapvetően erről volt szó) mindig az alacsony súly biztosította könnyű célpont áthelyezés, és a visszarúgást lecsökkentő nagy tömeg között egyensúlyoznak a fegyvermesterek. Ha túl könnyű a pisztoly, a megnövekedő felcsapódás lassítja le a lövőt. Ha túl súlyos, akkor viszont a fegyver célok közötti átmozgatása válik nehézkessé. A 2011 tok a legjobb megoldást jelentette erre az örök dilemmára. Lecsökkent a tömeg, és a csőtorkolat felé eltolódó súlypont a visszarúgásra hatott jótékonyan. Az STI erre az alapra kezdte el gyártani – néhány egyéb újítás mellett – versenypisztolyait, és egyetlen évtized alatt etalonná nőtte ki magát a szakmában. Sikerült odáig eljutniuk, hogy szinte minden más (szériában készülő kétsoros) 1911-et hozzájuk mérnek. Félkész és nyers alkatrészekből, csövekből is nagy választékot kínálnak, ami megkönnyíti a kiváló nyersanyagra vágyó fegyverművesek (és persze az amatőr reszelőbajnokok) dolgát.
A siker hatására 1994-ben Strayer kilépett a cégtől és megalapította saját vállalkozását Strayer-Voigt-Infinity (SVI) néven. A megosztott szabadalmi jogok miatt gyakorlatilag ugyanazokat a fegyvereket kezdte gyártani, apróbb módosításokkal, mint Tripp. Az STI és SVI alkatrészek jó része ma is csereszabatos, több közös modell akad, ami úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. A különbség pár egzotikus műszaki megoldásban (pl. az SVI-k cserélhető tűzfala), illetve abban mutatkozik meg, hogy amíg az STI relatíve nagy szériában készít meghatározott típusokat, addig az SVI inkább a luxuskategóriára, az extravagáns külsejű, egyedi pisztolyokra koncentrál. Napjainkban a georgetowni székhelyű STI már nincs Virgil Tripp tulajdonában. Az új vezetés megpróbál jobban nyitni a szolgálati fegyverek piaca felé, ?Tactical? néven reklámozva enyhén módosított IPSC pisztolyait, de egyelőre nem túl zajos sikerrel. Nézzük inkább azt, amiben a legjobbak.
Precíz célszerszámok
Az STI fegyverek két nagy csoportra tagolhatók. Az elsőben hagyományos acéltokos, céllövő és önvédelmi Colt 1911 pisztolyokat találunk, Trojan, TargetMaster, Lawman, stb fantázianéven. A másikban nagy tárkapacitású, főként sportlövészetre szánt STI 2011 modellek foglalják el a helyet (Eagle, Edge, GrandMaster, Tactical, stb). Egy külön kategória is létezik, melyet a kompakt önvédelmik alkotnak LS, BLS, és VIP néven. A teljes választék közel kéttucatra tehető, és általában négyféle kaliberből választhatunk: .38 Super Auto, 9 mm Luger, .40 S&W, vagy .45ACP. Legnagyobb népszerűségnek a cég Open és Standard IPSC osztályú pisztolyai örvendenek világszerte. Közülük most a versenypályák igazi ?nagy ászának? számító Edge-t vesszük górcső alá.
Az STI sportfegyverek legtöbbet emlegetett erénye, hogy kivételes precizitással, ezredmilliméteres tűréshatárral, rendkívül kopásálló anyagokból készülnek. Ilyen szorosan illesztett Colt-klónok régebben csak tuning-műhelyek, neves mesterek keze alól kerültek ki. A texasiak ezt sorozatgyártásban, alapfelszerelésként kínálják! Az ezredmilliméteres tartomány viszont azt hozza magával, hogy a CNC-gépeken készülő fődarabokat összeszereléskor kézzel kell óvatosan egymáshoz csiszolni. Így persze a csereszabatosság csorbát szenved – ha megpróbáljuk két névleg azonos STI szánját vagy csövét felcserélni, könnyen meglehet, hogy problémákba ütközünk. (Túlzottan súrlódó, megszoruló alkatrészek, felverődés.) Hasonló a helyzet például a szánakasztóval is, amit 9-féle tengelyátmérővel, mindössze 0.002 mm méretbeli eltérésekkel gyártanak, hogy reteszelést a gyárban gyorsan és pontosan hangolni tudják. Ennyire ?kihegyezett? rendszernél tehát még erre a látszólag jelentéktelen alkatrészre is kulcsfontosságú szerep hárul ? az eredeti szánakasztó kicserélése sok bosszúságot okozhat egy tájékozatlan tulajdonosnak.
Csövek a javából!
A klasszikus Browning-féle Colt 1911-ben adogatórámpa nélküli csövet találunk, ahol a csőtorkolat pozícionálását egy kivehető acélpersely végzi el. Az STI modellek nagy részénél elhagyták ezt a kényes alkatrészt, és modernebb megoldást alkalmaztak. Vastag, úgynevezett ?bull-csöveket? használnak, melyek közvetlenül a szánhoz illeszkednek, és saját adogatórámpával rendelkeznek. Ezeket a legjobb minőségű nyersanyagból, 416R rozsdamentes acélból gyártják, hat darab huzaggal látják el, vákumhőkezelik, és 40 Rockwell keménységűre edzik. A bull-csövek nem csak az érzékelt visszarúgást csillapítják (kb. 30-40 grammal nehezebbek), de falvastagságuk miatt élettartamuk is kimagasló. Egyszerű halandó számára szimplán szétlőhetetlenek, még a beszorult lövedékre való véletlen rálövést is jó eséllyel átvészelik deformálódás nélkül. Kevés fegyverkedvelővel találkoztam, aki ne kedvtelve forgatta volna kezében ezeket a látványosan masszív darabokat.
A töltényűr az eredeti Colttal ellentétben teljes méretű (szép magyaros kifejezéssel ?fully supported?), azaz teljes mértékben körbeöleli a töltényhüvely palástját. Ennek akkor van biztonsági jelentősége, ha hibás lőszernél túlnyomás, hüvelyszakadás lépne fel. Az STI bull-csövek egyébként a perselyes 1911 pisztolyok szánjába is beszerelhetők, a lebillenést egyszerűen a cső íves profilja (és természetesen a láncszem/kengyel) szabályozza. Az STI Edge-ben 5-hüvelykes, matt felületkezelésű csövet találunk, 9×19 mm, .40 S&W, .45 ACP, és újabban 10 mm Auto kivitelben. A huzagolás hagyományos típusú, hogy köpenyeletlen ólomlövedékekkel is megfelelő pontosságot produkáljon a fegyver. Ugyanis nálunk civilizáltabb országokban, ahol az újratöltés engedélyezett, az IPSC lövők többsége ilyen lőszert használ.
Szemrevaló jelenség
Az STI Edge jellegzetes megjelenését a hosszú 2011-tok és a monolitikus szán adja. Az utóbbi 42 Rockwell keménységűre edzett, 4140-es acéltömbből készül, és az elöl-hátul elhelyezett felhúzó recézésen kívül más könnyítést nincs rajta. A nyersanyagot edzés után munkálják meg, ami drasztikusan csökkenti a szerszámok élettartamát, viszont ily módon a szán legkisebb megvetemedése is elkerülhető. A megnövelt méretű hüvelykivető nyílást szintén ultraprecíz CNC/EDM gépekkel alakítják ki. A hüvelyvonó a szokásos belső elhelyezésű, ami változatlanul az ?Achilles-sarka? az összes 1911/2011-nek. Történtek már kísérletek a megbízhatóbb külső hüvelyvonó alkalmazására (lásd SIG GSR, S&W M1911), de az igazi áttörés még várat magára. Az ütőszeg acél vagy titán anyagú. A helyretolószerkezet rozsdamentes- vagy wolframacélból készül, teljes hosszúságú vezetőrúddal. Az állítható irányzék Bo-Mar típusú, mikrométeres. A csőhöz hasonlóan az STI szán is komoly esztétikai élményt nyújt, ritkán látni ennyire szépen elkészített fődarabot.
A cserélhető markolat üvegszállal megerősített műanyagból van, különféle ízléses és ízléstelen színekből válogathatunk. Én a magam részéről a feketét preferálom, másnak viszont meglehet, hogy a politikailag korrekt hupilila vagy a rikító narancsvörös dobogtatja meg a szívét. A markolat a főrugófészket, tárrögzítőt, sátorvasat, elsütőbillentyű-elsütőkeretet, és a nagyméretű tártölcsért foglalja magában. A single-action elsütőszerkezet, a tok- és markolatbiztosító, illetve a szánvezető lécek az acélból forgácsolt felsőrészben vannak elhelyezve, melyet három csavar rögzít a műanyag markolathoz. A felsőrész hosszúsága pontosan megegyezik a szánnal, egyszerre elegáns és erőt sugalló külsőt kölcsönözve a pisztolynak. Technikai szempontból ennek a megoldásnak ismételten a súlypont kapcsán van jelentősége, illetve a szennyeződés bejutását korlátozza.
Gémkapocs nélkül nem megy
Az egyedi megoldások dacára az STI Edge számos alkatrésze azonos a Colt 1911-gyel. Más a helyzet viszont a szétszereléssel, mert ehhez egy egészen valószerűtlen szerszámra – egy L-alakban meghajlított, megfelelő méretű gémkapocsra van szükségünk. A töltetlenség ellenőrzése után a szánakasztót a megszokott módon oldalra eltávolítjuk, majd a szánt lehúzzuk a tokról. Ezután következik a bűvészmutatvány: a helyretolószerkezetet a csőfar felől annyira előrenyomjuk (feltéve, hogy elég erős hozzá az olajos kezünk), hogy az előbukkanó vezetőrúdon megjelenjen egy aprócska furat. Ide kell beakasztanunk a gémkapcsot ahhoz, hogy a helyretolószerkezetet hátrafelé kiemelhessük a szánból. Ha rosszul hajtogattuk meg precíz drótszerszámunkat (szerencsére ebben segítségünkre van a kézikönyv), akkor több problémával is szembesülhetünk – legrosszabb esetben négykézláb, hevesen átkozva fogjuk keresgélni a messzire repült helyretolórugót. Lehet, hogy egy ilyen minőségű pisztoly valami frappánsabb megoldást érdemelt volna? Biztos, ami biztos, rakjunk be egy marék gémkapcsot a dobozba. A teljes szétszedés megkezdéséhez egyébként a markolat tövében található, tártölcsért és rugófészket rögzítő csapot kell kiütni, majd a műanyag markolatot eltávolítani.
Kényes, mint egy sportkocsi
Az STI-ok közül már korábban is alkalmam nyílt néhány darabot, többféle kaliberben kipróbálni. A tesztfegyver ezúttal az Edge 9x19mm-es változata volt, mellyel összesen 750-800 lövést adtam le, ennek többségét szituációs lövészversenyeken, hiszen ahogyan a közhely mondja, a puding próbája? Mielőtt hozzám került a nemrégiben vásárolt pisztoly, már átment egy fegyvermester kezén, aki a hüvelyvonót AFTEC típusúra, a gyári célgömböt pedig keskenyebbre, ?száloptikásra? cserélte. A Bo-Mar irányzék keresztcsapja néhány száz lövést követően megadta magát, ezt sajnos pótolni kellett. Probléma adódott az STI ?Recoil Master? nevű helyretolószerkezetével, mer a gyengének bizonyuló rugó időnként nem tolta csőbe teljesen a lőszereket (különösen némi koszolódás után). Ilyenkor a lövészet folytatásához lágyan rá kellett csapni hátulról a szánra. Mivel a könnyű rugó a szórásképet is látványosan lerontotta, ezért hamar megváltunk a Recoil Mastertől, és egy 12-fontos Wilson rugóval ellátott, egyszerűbb helyretolószerkezetre cseréltük. Innentől kezdve a pisztoly kiválóan muzsikált a cseh és magyar gyártmányú FMJ-lövedékes lőszerekkel, egy pillanatra sem állt meg verseny közben, és minden kezelőszerve kifogástalanul működött.
Adódott még néhány apróság, amire ennél a fegyvertípusnál fokozottan ügyelni kellett. Mivel a 18 darab lőszert befogadó, rozsdamentes tárakon csak egyetlen furat jelzi (a tártest legalján) a lőszermennyiséget, ezért a mindig azonnal töltsük újra őket. Máskülönben előfordulhat, hogy a pálya közepén kifogyunk a munícióból. A másik dolog szintén a tárakhoz kapcsolódik. Ha megfigyeljük, a tártölcsér alja közel egy szintben van a tárfenékkel. Gyors újratöltéskor megtörténhet, hogy a tártölcsér miatt nem tudjuk kellő erővel helyére lökni a friss tárat. Érdemes eggyel kevesebb lőszert betöltenünk, hogy könnyebben menjen a művelet (és a tár ne a földön kössön ki). A harmadik apróság a kétoldali tokbiztosítót érinti, amit fesztelenített elsütőszerkezetnél épp annyira fel lehet nyomni (azaz a be- és kibiztosított állapot közé), hogy akadályozza a fegyver csőretöltését. Ha viszont az ujjunkat a biztosítón nyugtatjuk ez a probléma sosem fordulhat elő. (Megjegyzendő, hogy az utóbbi jelenség számos más pisztolynál is fennáll.)
Korábbi STI és Colt 1911 tapasztalataimmal összevetve a fentieket, tovább erősödött az a meggyőződésem, hogy gyári állapotban nem számíthatunk tökéletes működésre ezeknél a fegyvereknél, bármennyit is fizettünk értük. Legalább néhány száz lövésre szükség van, hogy az esetleges gyermekhibák kiderüljenek, és az alkatrészek kicsit összekopjanak. (Az USA-ban ezt úgy küszöbölik ki a vásárlók, hogy a versenypisztolyokat nem a gyártótól, hanem tuningcégeken keresztül rendelik meg, aki némi felár ellenében minden pontosan beállítanak és letesztelnek.) Nyugodtan leszögezhetjük, hogy az STI Edge ugyanolyan kényes, ugyanannyi gondoskodást igényel, mint egy drága, csúcsra járatott sportkocsi. Rendszeres tisztítás, karbantartás, és megfelelő kenőanyagok nélkül nem fog jól működni. Ezzel nem árt tisztában lenni, mielőtt valaki mellette dönt.
Van benne valami!
Felmerülhet a kedves olvasóban, hogy ennyi – nem éppen hízelgő – kritika után miért ?Élményfegyver? a cikk címe? Először is, az STI Edge tagadhatatlanul szép fegyver. Karakteres, robosztus, de letisztult formák jellemzik. Mentes az eltúlzott olaszos formatervezéstől vagy a germán ridegségtől. Még csőretöltéskor is szépen szól, egyszerre öblös és érces klattyanással tolja helyére a lőszert – valahogy úgy, mintha egy nyolchengeres, benzinfaló V8-as ajtaját csapnánk be elégedetten. (Azzal a különbséggel, hogy ez a szerkezet a lőszert falja, de még hogy!)
A vastag cső, a hosszú tok, a teljes méretű vezetőrúd, és a nehéz szán kellemesen orrnehézzé teszi a pisztoly (kb. 150-200 grammal több súly kerül így előre), melyet a tártölcsér jótékony tömege ellensúlyoz. Az Edge így szinte magától mutat a célokra. A HK USP-t idéző érdességű, csúszásmentes markolat tökéletesen passzol az ember kezéhez, a tokbiztosító kényelmesen fel-lekattintható. A tömör acél tárkioldó gomb fogásváltás nélkül érhető el, nem zavaró méretű, és a tárak is jól hallható kattanással kerülnek a helyükre. A tokbiztosító zökkenőmentesen működik, szinte észre sem venni a jelenlétét. A parányi szánakasztó csak a támasztó kéz hüvelykujjával használható, de ezt a kezelőszervet egy gyakorlott IPSC lövő a lehető legritkábban használja. A single-action elsütőszerkezet gyári állapotban is egészen kiváló, kb. 2-3 mm előhúzás után felkeményedik, majd bármiféle nyúlás nélkül, üvegszerűen, azonnal törik a sütés. A következő lövés leadásához alig 1mm-t kell visszaengednünk az elsütőbillentyűt! Ebben bizony a 1911/2011-esek továbbra is verhetetlenek.
A ?fullextrás? sütéssel együtt a 9mm STI Edge visszarúgását (pontosabban annak hiányát) megtapasztalni egészen érdekes élmény. Standard 124 graines lőszerekkel mosolyt fakasztóan, mondhatni nevetségesen kicsi, szubszonikus lőszerrel pedig már-már komolytalannak nevezhető a csőtorkolat felcsapódása. Csak annyit érzékelünk, hogy az elülső irányzék felugrik egy keveset, majd azonnal visszatér a helyére. Megfelelő faktorú versenylőszerrel a .40 SW kaliberű változattal is közel ezt a ?jelenséget? tapasztalhatjuk.
Ezek a karakterisztikák a gyakorlatban egészen elképesztő tűzgyorsaságot, és (ami fontosabb) ehhez párosuló remek pontosságot tesznek lehetővé! Mihez viszonyítás végett, e cikk írójának sikerült egy verseny folyamán 3,31 másodperc alatt 8 lövést leadnia, 4 db egymás takarásában lévő célra, úgy hogy a célonkénti két-két találat hiánytalanul megvolt. (Távolság körülbelül 4 m, oktagonális IPSC papírcélok voltak, a tesztelő nem használt versenytokot, és a gyakorlatot sípjelre, egyes kondíciójú fegyverrel kellett megindítani.) A tűzgyorsaságot úgy lehet kicsit még jobban perspektívába helyezni, hogy ennek az időnek kevesebb, mint a felét a fegyver elővétele teszi ki! (Megjegyzendő, hogy a legjobb lövő bőven 3 másodpercen belül teljesítette ugyanezt a feladatot.) Hiába no, mégiscsak ízig-vérig versenypisztolyról van szó! Az STI-jal sok olyan dolgot megtehetünk ?büntetlenül?, amit egy közönséges DA/SA hadipisztollyal valószínűleg nem mernénk megkockáztatni.
Ami a szórásképet illeti, több Edge-t nyílt alkalmam egymás mellett kipróbálni. A jól beállított fegyverek, 25 méteren, körülbelül 3 cm-es szórásképet produkáltak (kézből, három lövésből, 8/A lőlapra), ami öntöltő pisztolytól egészen kivételes teljesítmény! Lövőgépbe befogva ugyanezek a modellek, 10 db lövésből, konzisztensen 5 cm alatti szórásra képesek? Az objektivitás érdekében álljon itt az is, hogy egy másik, rosszul beállított pisztoly olykor csak 15-20cm-es körön belüli lyuggatta a lőlapot? Itt bizonyosodott be, hogy az STI csak gondos kezekben, kellő karbantartás mellett képes megmutatni igazi potenciálját.
Nem olcsó mulatság
Magyarországon, a szituációs lövők körében régóta ismert és magasan respektált pisztoly az STI Edge. Kiviteltől, tartozékoktól felületkezeléstől függően ára 350-450.000,-Ft között mozoghat. A tengernyi mennyiségű 1911/2011 tuning-alkatrészre tekintettel csak rajtunk múlik, hogy ezen felül mennyit szánunk még a fegyverre. Aki azonnal tökéletesen megbízható sporteszközt szeretne, maradjon inkább a precíz germán csodáknál, mint például a SIG X-5. Aki viszont nem ijed meg a kisebb-nagyobb technikai kihívásoktól, és az egyik legjobb IPSC versenypisztolyt szeretné magáénak tudni, az költse nyugodtan a pénzét az STI-ra. Meg persze egy doboz gémkapocsra.
Izsóf Gábor
A tesztfegyverek biztosításáért és a cikk létrejöttében nyújtott segítségért köszönettel tartozok Dr. Rózsa L. Olivérnek és a MagICS Sportegyesületnek!