Akik az álommanót is lelőtték… – Ötödik nemzetközi bevetési egységek szituációs lőbajnoksága
A verseny előtti este ráhangolódásképp megnéztem a Black Hawk Downt, majd ébredés után a SWAT betétdalát hallgattam, miközben magamra aggattam a combtokomat és a taktikai mellényemet. Amikor már úgy éreztem, hogy én vagyok Samuel Jackson, a feleségem a kezembe nyomott a fekete öltözékemhez igazán passzoló piros-fehér csíkos szatyrot, ami az összképet és az emelkedett hangulatomat is tönkretette. (A versenyről szóló videóriportunkat a www.fegyvervideo.hu portálunkon is megnézhetik.)
Néhány szó a versenyről
Az idén ötödszörre megrendezett nemzetközi kommandós verseny igen komoly múltra tekint vissza. Mint azt a Kaliber rendszeres olvasói már biztosan tudják, a versenysorozat megálmodója és a pályák tervezője Csomán János lőkiképző. Az eleinte csak hazai csapatoknak rendezett egynapos megmérettetések az egyre több jelentkező miatt kevésnek bizonyultak, így Borka László rendőr százados erőteljes közreműködésével szponzorokat szereztek az extra kiadások finanszírozásához, majd először a napok számát emelték egyről kettőre, aztán a nagyobb és jobb adottságokkal bíró dorogi városi sportlőtérre költöztették a rendezvényt. Persze az idei év sem múlhatott el fejlesztés, bővítés nélkül, ezért most az eddigiektől eltérően nem egy, hanem négy helyszínen folyt a küzdelem. Ezek a pályák folyamatosan üzemeltek, tehát a csapatoknak nem volt idejük pihenni a feladatok közt. A négy pályatípust az alábbi csoportokra osztották:
Erőnléti pályák
Mint a neve is mutatja, itt az erőnlétet vizsgálták. A feladatok leginkább fekvőtámaszból, húzódzkodásból és tolódzkodásból álltak, ezeket pedig megspékelték a golyóálló mellény és/vagy gázmaszk viselésével.
Ügyességi pályák
A fizikumomból kiindulva én ezt is erőnlétinek neveztem volna. Itt a feladatok akadálypályából, demizsoncipelésből, kocsitologatásból és hasonlókból álltak, a felszerelést persze itt is variálták. Hálás dolog zuhogó esőben, saras terepen egy 120-as Skodát tologatni szlalompályán úgy, hogy a 4A mellény és a gázálarc is ?segíti? a versenyzőket.
Légfegyveres pályák
Ez már közelebb állt az izgalmasabb feladatokhoz, bár a 630-as Slavia ?dörrenésétől? még senki nem érezte magát mesterlövésznek. Persze akadtak olyanok, akik övön alulinak érezték, hogy kommandós létükre légpuskával kell lőniük, de véleményem szerint egy kommandósnak aknavetővel, pisztollyal, légpuskával, csákánnyal, csúzlival, zongorahúrral és fogpiszkálóval is ugyanolyan szinten kell tudni küzdeni.
Éles lövészet
Gyakorlatilag ez az előző versenyekről már ismert Csomán-féle aljasságok gyűjteménye. Az idei versenyre két szobát, három vízszintesen lőhető célcsoportot, egy autóbuszt és két domboldalról szögben lefelé lőhető fémerdőt állítottak fel. A feladatok igen összetettek, a csapattagok közti kommunikációra, a helyzetfelismerő képességre és a lőkészségre egyaránt épülnek. Ezen felül nevelő szándék is húzódik a pályák összeállítása mögött. Alapvető igazság, hogy felelősséggel tartozunk minden egyes leadott lövésért, ha ugyanis a lövedék átmegy az elkövetőn, de a mögötte ácsorgó anyukán is, akkor mégsem végeztük tökéletesen a dolgunkat, és ez egy valós helyzetben öt percnél jóval több büntetéssel jár.
A fenti pályatípusok közül csak az utolsó kettőt boncolgatom részletesebben, de tudni kell, hogy az erőnléti és az ügyességi helyszínek a verseny kezdetétől a végéig folyamatosan üzemeltek, még éjszaka is, hiszen ha egy csapat végzett az egyik pályán, már ment is tovább a következőre. A terhelés hatására a csapatok egyrészt jobban fáradtak, másrészt a megdolgoztatott izomzat kihatott a lövészetre is.
A Kaliber csapata a már jól ismert Borka?Peák?Uram összeállításban indult. Rendhagyó módon úgy döntöttünk, hogy a verseny bizonyos elemeit kihagyjuk, egyrészt, mert Borka Laci térdét télen műtötték, másrészt mert Gergőnek és nekem ? irodai alkalmazottakként ? nincs erőnlétünk, amin a láncdohányzás, illetve a jelentős túlsúly sem segít, harmadrészt a versenyzés mellett Lacinak értelemszerűen a szervezéssel, nekem pedig a fotózással és videózással is foglalkoznom kellett. Persze akadt, aki ezt nem tartotta korrektnek, de mivel versenyen kívül indultunk és nem is ez a szakmánk, azt hiszem, ennyi lógást megengedhettünk magunknak.
Első nap ? megnyitó
Kedd reggel hét körül érkeztünk a lőtérre, akkor már szemerkélt az eső, a hőmérő 8 fokot mutatott. A későbbiekben az eső intenzitása növekedett, a hőmérséklet nem, így Gergő megalkotta az élet egyik nagy igazságát, miszerint ?nincs az idővel semmi baj, csak ne kéne kimenni bele?. Az esővel egy gond volt csak, senki nem számított rá. A pályákat csapadékmentes időre tervezték, és mivel a terv szerint pihenő nélkül, folyamatosan zajlott volna a küzdelem, csak pár katonai sátrat állítottak a szervezők, ahol az eligazításokat megtarthatják két pálya közt. A szervezőknek rögtönözniük kellett, az eső miatt veszélyessé vált feladatok törlésre kerültek, így némi idő is felszabadult, amit egy rövid hajnali pihenő formájában adtak vissza a résztvevőknek. Mivel alvással nem kalkulált senki, a sátrakban nem voltak ágyak, így a csapatok egy részének Borka Laci villámgyorsan szállás keresett, a pályabírók vízhatlanná varázsolták a lőlapokat, Csomán Jani áttervezte a pályák veszélyes szakaszait, anyósom pedig esőkabátot vásárolt a Kaliber Team számára.
A versenyre a már ismert csapatokon felül eddig még csak hírből hallott egységek is érkeztek. Ilyenek voltak például az írek, akik a vulkáni hamu miatt elrendelt légtérzár előtt fél órával szálltak fel. Az írekről mindenki tudta, hogy kemény srácok, akad dolguk rendesen odahaza, így Csomán is elgondolkozott rajta, hogy meddig bírják, avagy ?nem az a kérdés, hogy meghalnak-e, hanem hogy mikor?. Sajnos kevésbé szerencsés csapatok is akadtak, pár hazai egység például azért nem vehetett részt a versenyen, mert kommandós létükre felküldték őket Újpest-meccset biztosítani, de volt olyan csapat is, akiknek nem adtak lőszert.
A megnyitó ünnepségre végül tíz ország 28 bevetési egysége sorakozott fel. A nyitóbeszédet dr. Gorgosilits Fábián rendőr dandártábornok, Komárom-Esztergom megyei rendőrfőkapitány, illetve dr. Tittmann János, Dorog polgármestere nyitották meg. A főkapitány úr felhívta a figyelmünket a zord időjárásra, amit egy későn nevezett, mindenki ellen küzdő versenyzőként antropomorfizált. Az időjárás ezt felhívásnak vehette, mert a ?versenyt ezennel megnyitom? elhangzása után nem szemerkélt tovább. Zuhogott.
Első pálya ? pontlövészet légpuskával
Ennél a feladatnál mindenki visszacsöppenhetett egy kicsit a gyerekkorába. A csapat mindhárom tagja kapott egy-egy Slavia 630-as légpuskát, és azzal két perc alatt 5 lövést kellett leadnunk a 10 méterre kitett körös lőlapra, álló helyzetből. Mivel minden feladatot teljes felszerelésben kellett megoldani, viccesen hatott, hogy karácsonyfának öltözött emberek pisztollyal az oldalukon, géppisztollyal a nyakukban mégis egy légpuskával pötyögtetnek. Egy apró észrevételem azért volna: a golyóálló mellény nem kompatibilis a Slavia válltámaszával.
Második pálya ? túszmentés
Itt már előkerültek a lőszeres dobozok is, amiből ? Csomántól szokatlanul ? rengeteget, fejenként tizenötöt tárazhattunk. Két szobát kellett kitakarítanunk, melyekben vegyesen találtunk túszokat, túszejtőket, fegyvereseket és rendőröket. Az elkövetőkre csak egy-egy lövést adhattunk le, minden további találat öt perc büntetéssel járt, így azok a csapatok, akik nem kommunikáltak egymással és több lukat is gyártottak az alakokra, csúnyán káromkodtak a pontok számolásakor. A lőlapokat bárhol meglőhettük, kivéve a golyóálló mellényben támadó alakokat, őket csak fejlövéssel ártalmatlaníthattuk. A lőlapokról egyébként ismerős arcok néztek vissza a kommandósokra, ugyanis Csomán Jani, Borka Laci és jómagam pózoltunk a fotózáskor. Ez egyrészt széles mosolyt csalt az arcokra, másrészt valamennyire mégis zavaróan hatott, hiszen a géppuskás rosszfiúnak öltözött Csománt nehezen tudták összeegyeztetni a mellettük stopperrel bíráskodóval. A pályában nem volt semmi nehéz, gyakorlatilag bevezetőként szolgált a későbbi aljasságokhoz. A versenyen új résztvevőként induló csapatok persze a szabályok ismertetése ellenére mindenkit lelőttek, a harcban edzett szerbeken látszott, hogy legszívesebben még gránátot is bedobtak volna a szobába indulás előtt. Gyorsak voltak, de nem gondolkodtak, így rögtön az elején fejcsóválva hagyták el a szobákat, és képzeletben Csomán János monogramját vésték egy lőszer hegyére.
Persze nemcsak az új egységek hibáztak, én például olyan erősen memorizáltam a ?golyóálló mellényest csak fejbe lehet lőni? részt, hogy amint megláttam a Borkát ábrázoló lőlapot, egyből megszórtam az arcát ólommal, annak ellenére, hogy a mellkasára volt ragasztva a ?Police? felirat.
Harmadik pálya ? tanulj meg lebegni, avagy ?wingardium leviosa!?
Ennél a feladatnál ismét a légpuskás pályához zarándokoltunk. A csapatnak jelölnie kellett maguk közül egy embert, akinek három lövedéket és egy hozzá tartozó fegyvernek látszó tárgyat nyomtak a kezébe. A három lövés leadására két perce volt a csapatoknak, ami így önmagában nem lett volna kunszt, ezért megspékelték azzal, hogy a lövő a feladat végrehajtása alatt nem érintheti a talajt. Mivel levitációból kevesen tettek közülünk sikeres vizsgát, a másik két csapattagnak jutott a megtisztelő feladat, hogy a sárban hemperegve, négykézláb állva, bakot tartva, vagy ahogy épp tetszik, segítsék a lövészt. Mivel a feladat megoldására nem adtak megkötéseket, minden csapat más-más taktikát választott.
Negyedik pálya ? BUSZtuljatok!
A háromfős csapatnak ismét jelölnie kellett egy tagot, de ezúttal mindhárman harcolhattak. Fejenként harminc lőszert engedtek tárazni, csak a géppisztolyt használhattuk. Mindhárman készenléti helyzetben vártuk a sípszó elhangzását a lőtérre beállított autóbusz első lökhárítójánál. A jelzést követően az első ember kilőtte a sofőr helyén ülő elkövetőt ? aki mellesleg én voltam, így saját magamra lőttem ?, eközben a leghátul álló Borka Laci felmászott a busz tetejére, és várt a további utasításra. A sofőr kiiktatása után Gergővel felrohantunk a buszra, és a kijelölt széksornál megállva a busz hátsó részében megbúvó fegyveres bliccelőket két-két fejlövéssel ártalmatlanná tettük. Miután végeztünk, a fegyvert biztosítottuk, és hangos kiabálással adtuk Laci tudtára, hogy elindulhat a csúszós tetőn a busz vége felé, ahol egy kisebb fémerdő várta. Amíg ő borogatta a peppereket, mi ketten a túszokat jelképező medicinlabdákat menekítettük a kijelölt területre. Amikor Borka végzett a tetőn, visszarohant a létrához, lemászott a tetőről és újra együtt volt a csapat mindhárom tagja, elindultunk a szobák felé.
A csapat mindhárom tagjának együtt kellett közlekednie, a szobák közt csakis biztosított fegyverrel történhetett átmozgás. A két szobában túszhelyzetek fogadtak minket, majd a második szoba kitakarítása után egy kisebb fémerdőt kellett megszüntetnünk. Mikor már minden cél feküdt, a fegyvert ürítve rohantunk a kijelölt zónáig, és csak az utolsó ember megérkezésekor állt meg az óra. Ez a feladat élvezet szempontjából önmagában lepipálta az összes eddig rendezett versenyt, úgyhogy a zuhogó eső ellenére széles mosollyal az arcunkon sétáltunk vacsorázni.
Ezen a pályán már az írek és a szerbek is jóval összeszedettebbek voltak, így hiba nélkül oldották meg a feladatot. Mindkét csapatnál látszott, hogy ők éles helyzetben is találkoztak már hasonló szituációval, ugyanis a létrára mászó felfelé lépdelve folyamatosan pásztázta a tetőt géppisztolyával, lefele pedig lépcsőzés helyett nemes egyszerűséggel lecsúsztak.
Keserű vacsora
Az ételnek nem volt semmi baja, de Csomán szájíze mégis keserű lehetett evés közben, ugyanis ekkor ültek össze a pályabírók, hogy megosszák a nap első felében tapasztaltakat és a versenyzőktől hallottakat. Az erőnléti pályáról rengeteg óvás érkezett, miszerint akadtak csapatok, akik nem megfelelően hajtották végre a feladatokat, a légpuskás pályához vezető út pedig annyira elagyagosodott, hogy szinte megközelíthetetlenné vált, ráadásul a csapatok is folyamatosan áztak. Sajnos be kellett látni, hogy ha ez így megy tovább, sokan abbahagyják a versenyt, és hazamennek, mondván, hogy traktorgumit görgetni és fekvőtámaszokat nyomni otthon is tudnak. A szervezőbizottság meghozta a döntést, miszerint az erőnléti pálya eredményeit az ellenőrizhetetlenség miatt törlik, és a légpuskás pályával együtt felfüggesztik. Így a kezdeti négy pályából kettő marad, a csapatok innentől kezdve ezek közt ingáznak. A tanácskozás végére a nap is lenyugodott, így el is kezdődtek az éjszakai feladatok.
Ötödik pálya ? éjszakai járat
Ismét a busz került a feladat középpontjába. A versenyzők csak pisztolyt használhattak, és mindössze 2?2 lőszert tárazhattak a hat fémcél leküzdésére, így ha valaki hibázott, garantáltan öt perc büntetés íródott a végrehajtási időhöz. A csapatból egyszerre csak egyvalaki rohanhatott a busz végébe, ahol egyik kezében a pisztollyal, másik kezében egy lámpával leadta a lövéseket, majd rohant vissza a busz előtt várakozó társaihoz, hogy átadja a következőnek a zseblámpát. A stopper akkor állt meg, amikor az utolsó ember is lelépett a buszról.
Hatodik pálya ? ?egy lövés, egy halál?
A pszichológiai hadviselés jegyében az éppen pihenő csapatok ennél a feladatnál bemehettek a lőtér területére. Ez a lövőket is zavarta, de koránt sem annyira, mint a nézőket, akik az eredményeket figyelve elkezdtek kalkulálni, hogy mennyivel kell gyorsabbnak lenniük az előző egységeknél. Ennél a feladatnál azok tudtak jó eredményt elérni, akik nem hagyták, hogy befolyásolja őket a többi csapat ideje, na és persze nem lőttek mellé. Mellélőni ugyanis nem volt nehéz, főleg, hogy csak annyi fény világította meg a pályát, amennyi beszűrődött a főépület felől. A versenyzők egy-egy piros keretben térdelve várták a sípszót, majd ezt követően az első lövő elrohant a mintegy tíz méterre kihelyezett asztalig, ahonnan felkapta az egy lőszerrel töltött előzőleg kikészített tárat. A tárral visszafutott a keretbe, ahol letérdelt és megpróbálta eltalálni a sötétben 12 méterre szürkéllő kispeppert. Ha végzett, villámgyorsan földre dobta a tárat, ellenőrizte a töltetlenséget és tokba tette a fegyvert. Ekkor indulhatott a következő ember, aki a tárral visszatérve leküzdhette a következő fémcélt, ami 13 méterre volt kitéve. Lövés és ürítés után a harmadik tag is elkocogott a tárjáért, és megpróbálta kibogarászni a sötétből a 14 méterre található célt. Az, hogy a célok egyre hátrébb kerültek, lámpa használata mellett nem jelentett volna lényegi különbséget, így sötétben viszont a ?még éppen látom? kategória és a ?sejtem, hogy ott van? közt mozgott a történet. A pálya másik buktatója a már említett stressz volt, ugyanis a nagy sietségben akadtak olyan versenyzők, akik nem várták meg, hogy társuk ellenőrizze a fegyver töltetlenségét. Azok, akik a lövés után rögtön felpattantak, nagy mókamesternek érezhették magukat, ugyanis Csomán azon nyomban megállította a stoppert és kuncogva írta be a nullát az egységnek, a többi csapat pedig állva tapsolt neki. Megfigyeléseim alapján a másik két tagnak egy esetben sem volt humorérzéke.
Hetedik pálya ? állj át a sötét oldalra
Ez a feladat nem sokban tért el az előzőtől, csupán annyiban, hogy a célok megduplázódtak, és minden csapattagnak kétszer kellett futnia a tárakért. Ja, és mindezt gázmaszkban. Akin valaha is volt már gázálarc, az tudja, hogy még tiszta plexi esetén is ront a valamennyit a látási viszonyokon. Nos, ez sötétben hatványozottan igaz.
Pihenő
Hajnal háromkor végzett az utolsó két csapat a gázmaszkos lövészeten, illetve a vele párhuzamosan futó, szintén gázmaszkos traktorgumi-görgetésen. Három óránk volt, hogy kipihenjük magunkat. Ennyi idő pont arra elég, hogy az ember fáradtabban keljen, mint ahogy lefeküdt. Mivel az erőnléti pályákat idén kihagytuk, szerencsére nem rándult görcsbe egyetlen végtagom se az éjszaka folyamán, cserébe ? köszönhetően az egész napos esőnek ? megfáztam. Bedugult orral pedig állítólag horkolok. Hajnalban egy kedves, barátságos hangra ébredtem, amely a szomszéd ágyról egy szívből jövő ?hogy fulladnál már meg!? kiáltással adta tudtomra, hogy nyakon szúrt vaddisznó módjára hörgök és recsegek, amit én egy ?kérlek, ne lőj hátba? mormogással nyugtáztam.
Reggel olyan fáradtan keltem, hogy a mosdóba a fekete színű WC-ajtón keresztül akartam bemenni, mert azt hittem, nincs zárva, pusztán csak sötét van odabent. Túl sok időnk nem volt ébredezni, ugyanis reggeli után rögtön kezdődött a verseny második fele.
Nyolcadik pálya ? háború
Elérkeztünk a leghosszabb pályához. Ezt már abból is sejtettük, hogy a géppisztolyhoz három teli tárat vihettünk magunkkal, ami ugye három fő esetén 270 lőszer. A csapat a sípszó elhangzása után egy kis erdei ösvényen felrohant a lőteret körülölelő dombsáv jobb oldalára. Felfelé az előző csapatok által már agyagossá taposott talajon kellett megpróbálni hasra esés nélkül közlekedni. Az ösvényt szegélyező kifeszített kötelet is használhattuk kapaszkodásra, de olyankor néhány liter víz zúdult jótékonyan a nyakunkba a lombokról. A domb tetejére érve az egyik csapattagnak a domb lábánál, mintegy 45 fokban lefelé található három kispeppert kellett leküzdenie, a csapat csak ezt követően kezdhette meg a lövészetet a kicsit távolabb található célcsoportra. Amikor az utolsó cél is felborult, egyesével leereszkedtek a völgybe egy kötél segítségével, majd a buszt megkerülve felfutottak a járműre. Mivel testalkatom távol áll a szikártól, golyóálló mellényben meg pláne hasonlítok egy mogyorós m & m’s-re, féltem, hogy a kötélen ereszkedés gurulásba torkollik, így én ezen a ponton csatlakoztam társaimhoz. A busz hátsó ablakából az ott található fémcélokat megborítottuk, aztán a fegyvereket biztosítva már rohantunk is a buszról az első szoba bejáratához. Az ajtón berontva egy csomó fémcélt találtunk, így mérlegelés és tanakodás nélkül kezdhettük meg az örömlövészetet. Miután a szobát kitisztítottuk, biztosítottunk és rohantunk is a következő szobába, ahol szintén csupa fém ácsorgott arra várva, hogy szélsebesen megszórjuk őket ólommal. Miután ezzel is végeztünk, ürítettünk, majd visszarohantunk a kiindulópontra. Na, ezen a ponton lehetett a pályát lenullázni.
Mivel fémcélokat borogatni egyszerű, nem kell sokat szőrözni, hogy rendőr-e vagy sem, a legtöbb csapatot magával ragadta a hangulat. A pályán háromszor történt átmozgás biztosított géppisztollyal, az utolsó szobában viszont üríteni is kellett, amit a kialvatlanságból felpörgetett kommandósok könnyen figyelmen kívül hagytak. Az összeszokott csapatok persze ennél a feladatnál is kommunikáltak átmozgáskor, így ha valaki el is felejtett volna üríteni, a másik két tag nem hagyta annyiban, de a tapasztalatlanabb egységeknél bizony volt példa rá, hogy a pályabíró küldte vissza üríteni a delikvenst.
Kilencedik pálya ? sírva nevetős
Az előző pálya amennyire zseniális volt, annyi időt vett igénybe, így már csak egyetlen feladat maradt. Itt egy ?breaching door? állt a feladat középpontjában (és az utunkban), amit közvetlenül a hazai gyártótól kaptunk kölcsön a versenyre. A szerkezet gyakorlatilag egy olyan hordozható, de igen masszív ajtó, amin gyakorolni lehet a behatolást kossal, halligannel és sörétes puskával anélkül, hogy utána az ajtót ki kéne dobni.
A csapat az ajtó előtt foglalt helyet, a kost kezelő az ajtó bal, a másik kettő a jobb oldalán, pisztollyal a kézben várta a jelet. Informatikusként viszonylag ritkán török be ajtókat (a WC-ajtó is túlélte hajnalban), ezért most megragadtam az alkalmat, és vállaltam a kossal történő finom munkálatokat. Akik már csináltak ilyesmit, átlagosan 2?3 ütéssel átjutottak az ajtón, de volt, akinek elsőre sikerült betörnie. Tapasztalat hiányában én nem tudtam pont merőlegesen ütést mérni a zárszerkezetet jelző acéllapra, így csak ötödjére törtek ki a fából készült stiftek a helyükről. Mint később megtudtam, az erősséget egy közepes zár szintjére kalibrálták.
Miután az ajtóval végeztem, én is pisztolyt ragadtam, és berontottunk a kijelölt szobába. Fejenként 15 lőszert tárazhattunk, bent ? első ránézésre ? 13 pepper és két kutya alakú fémcél várt minket, így nem aggódtuk túl a dolgot most se. Pár másodperc alatt végeztünk a fémekkel, majd ürítettünk és elhagytuk a szobát. Csománra néztem, aki mosolygott. Már tudtam, hogy valamit elrontottunk. A ?hát azt az öt fémet ki lövi le?? kérdésre csak kényszeredett nevetés, nyöszörgés és anyázás érkezett válaszként, ugyanis akkor már mi is láttuk, hogy a sűrűn telepített fémerdő mögötti domboldalon 5 kis plate röhög a képünkbe érintetlenül, durván 30 centivel a pepperek tetejétől. Ott volt a szemünk előtt, és egyikünk se vette észre! Nem értettem, hogy lehettünk ennyire figyelmetlenek, de aztán kis segítséggel megfejtettem; a fáradtság és az ajtó betörése együttesen annyira megzavarta a versenyzőket, hogy csőlátásszerű jelenség alakult ki, és csak páran néztek a célok fölé. Ha ez a feladat az első napra esik, nem lett volna benne semmi különös, de így ? egészen elképesztő módon ? a csapatok 90%-a nem lőtt az öt plate-re!
Egy másik érdekesség, amit megfigyelhettem, egy pszichológiai jelenség volt, az úgynevezett csoportnyomás. Az egyik magyar csapat a pepperek és a kutyák borítása után ürítésbe kezdett, de egyikük még a tár kiejtése előtt észrevette a fennmaradt célokat, így elkezdte lelőni azokat is. Társai ekkor már kifelé siettek, közben üvöltöztek a harmadiknak, hogy ne húzza az időt. És ekkor érdekes dolog történt. Emberünk ahelyett, hogy szó nélkül folytatta volna a feladatot, zavart arckifejezéssel kiejtette a félig teli tárat, ürített, majd ő is kirohant, 15 percnyi büntetőidőt hagyva a pályán. Még akkor is gyorsabbak lettek volna, ha a maradék három lövéshez a földről kellett volna felszedegetnie társai eldobált lőszereit.
Záró akkordok
Amíg Borka Laci felszerelését ledobva visszavedlett szervezőbe és kiszámolta a végeredményt, bőven volt időm beszélgetni a versenyzőkkel. Az, hogy nem volt ?B-terv? esős időre, illetve az új pályatípusok bevezetése eléggé megosztották a kommandósokat. Volt, aki kifogásolta a demizsoncipelést és a traktorgumi-görgetést, hiszen érdekes helyzetek megoldására és szituációk gyakorlására számítottak, és nem ezekért a feladatokért utaztak több száz kilométert. Aláírom, van benne némi igazság. Ahogy a másik álláspontban is, miszerint minden jó volt úgy, ahogy történt, hiszen egy kommandós ne nyavalyogjon; ha 35 fokban, tűző napon kell egy furgonban várni a parancsra, vagy jégesőben kénytelen ácsorogni órákat, akkor is a maximumot kell nyújtania, hiszen ezért választotta ezt a hivatást. Egy dologban azonban mindenki egyetértett: a verseny lövészeti része magasan a legélvezetesebb, legváltozatosabb és legpörgősebb volt, amivel eddig ilyen rendezvényeken találkozhattak.
Személy szerint én a két álláspont közé tenném az igazságot. Tény, hogy alapvető hiba volt az idő figyelmen kívül hagyása, viszont rekord idő alatt orvosolták a szervezők a problémát. Az erőnléti és ügyességi pályák létjogosultságát nem kérdőjelezném meg, hiszen a terhelés szerves része volt az egész versenynek. Véleményem szerint zseniális pályákon lőhettünk, és ez még a megfázást is megérte.
Köszönjük a fotókat Szalai Lacinak, a lőtér biztosítását Árvai Imrének, Horváth Jánosnak a breaching door kölcsönzését, valamint a támogatást és a segítséget Dorog Város Önkormányzatának, a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzati Hivatalnak, a Magyar Rendészeti Sportszövetségnek, a Tactical Kft.-nek, az Energizernek, a Grancafénak, a Prangl Hungária Kft.-nek, A Visegrádi Ásványvíznek, az Őrangyal Net Kft.-nek, a Tesco Zrt.-nek, az Auchan Magyarország Kft.-nek, a Czompa Kft.-nek, a Hornyák Kft.-nek, a Güntner Kft.-nek, a Sesam Trade Kft.-nek, a Dexi Decornak, a Tatabányai Rugógyártó Kft.-nek, a Duo Dekor Kft.-nek, a Patent Security Kft.-nek, a Harmónia vadászboltnak, a Daru Unió Kft.-nek, a General Trafó Kft.-nek és a Vill-Korr Kft.-nek.
Uram János ? Fotó: Szalai László
