Hiánypótló cikksorozatot indítottunk útjára a Kaliber hasábjain. A géppuskák és golyószórók kialakulásáról és fejlődéséről lesz szó, a kezdetektől egészen napjainkig, és bemutatunk néhány ismert és kevésbé ismert modellt is. Az első világháborúban már megjelent az igény egy könnyebb sorozatlövő fegyverre, ezek lettek az első golyószórók.
Chauchat golyószóró
Az 1900-as évek elején a francia hadvezetés úgy döntött, hogy megvizsgálja egy, az akkori géppuskáknál könnyebb automata fegyver rendszeresítésének lehetőségét. A négyfős bizottság, amelynek vezetője bizonyos Chauchat ezredes volt, a magyar Frommer Rudolf terveit fogadta el. A kiváló mérnök egy hosszú csőhátrasiklásos golyószórót tervezett, amely puritán vonalvezetésével és egyszerű gyárthatóságával csábítóan hatott a franciákra. Amikor elkezdődött az első világháború, hirtelen nagyon nagy szükség lett a golyószórókra is, ezért sebtében nekiláttak a tömeggyártásnak.
Igen ám, de a háborús ipari termelésnek és a fegyveren végrehajtott módosításoknak köszönhetően a háború legpocsékabb fegyverét sikerült előállítaniuk. Más-más alvállalkozók készítették a fegyver különböző elemeit, silány minőségű anyagból, nagy pontatlansággal, igénytelen kivitelben. Amikor aztán összeszerelték a fegyvereket, gyakran előfordult, hogy nem is működtek.
Ennek ellenére Chauchat Modéle 1915 néven rendszerbe állították és megkezdték a csapatok ellátását. Ha mégis működött a golyószóró, a mechanizmusából adódóan olyan nagy volt a vibráció, hogy lehetetlen volt sorozatlövésnél a célon tartani. Legfeltűnőbb jellegzetessége a fegyver alatt található félkör alakú tár, amelybe 20 db, 8 mm-es Lebel töltény fért. Egyetlen pozitívuma a kis ? 8,62 kg ? tömeg volt. Ennyi rossz után azt gondolhatnánk, már nem is lehet tovább fokozni a fegyver ócsárolását, de tévedünk! Amikor az amerikai csapatok megérkeztek Európába, nem rendelkeztek semmiféle automata fegyverrel, és a francia szövetségesek vállalták, hogy felszerelik őket. Így kapták meg a Chauchat golyószórót is. Erre az idő rövidsége miatt volt égető szükség. Mintegy 16 ezer db-ot leszállítottak már nekik, amikor az amerikaiak úgy döntöttek, hogy egységesítik a lőszereiket, hiszen a puskáikhoz a .30-as lőszert használták. Ezért átalakítatták a golyószórókat a saját lőszereikhez, és az új fegyvert .30 M1918-nak nevezték el. Igen ám, de a módosított golyószórók még az eredetieknél is rosszabbak lettek!
A keskenyebb hüvely ugyanis hajlamos volt már néhány lövés után beleragadni a felmelegedett csőbe! Az amerikaiak ott álltak 25 ezer db átalakított, szinte használhatatlan fegyverrel, ugyanakkor otthonról érkeztek a dicshimnuszokat zengő hírek a fantasztikus Browning géppuskáról. El lehet képzelni a fronton harcoló katonák hangulatát és harci morálját!… Dühükben rá is ragasztották a fegyverre a ?shoson? gúnynevet. Sőt, még tovább fokozandó a fegyver körüli utálatot, a frissen érkezett tengerészgyalogos hadosztályok kipróbált, bevált Lewis golyószóróit is rögtön lecserélték a Chauchatra, ami bizony nem igen tett jót a tengerészgyalogosok harci kedvének. Így utólag csak értetlenül csóváljuk a fejünket ezen a nyilvánvaló baklövésen, ami a fegyvert övezte, de valószínűleg sosem kapunk választ arra, hogy miért ragaszkodtak mindvégig ehhez a franciák.
Kisebbet, könnyebbet, olcsóbbat
A géppuskák karrierje az első világháborúban tört magasra igazán. A háború elején a németek nyomasztó fölényben voltak az automata fegyverek mennyiségét tekintve. 1914-ben már 12?13 ezer (!) MG?08 géppuska volt rendszerben a német csapatoknál. Ezzel szemben a brit expedíciós hadsereg kötelékében alig 150 db, ezek is főleg régebbi típusok! Ezért aztán óriási veszteségeik voltak, és 1914 végére már alig maradt jól képzett brit géppuskás katona. A probléma gyors megoldására felállítottak egy géppuskás lövésziskolát, ahol nagy számban kezdték meg a lövészek képzését. Német mintára önálló századokba szervezték a géppuskákat, ám a háború elhúzódtával, ahogy egyre nagyobb és bonyolultabb lövészárokrendszerek kezdtek kiépülni, még nagyobb centralizációra volt szükség. Először zászlóalj-, majd dandárszintű alegységekbe tömörítették a géppuskákat, majd 1915 októberében létrehoztak egy géppuskás hadtestet (a hadtest létszáma 1916-ra elérte az 500 tisztet és 80 ezer beosztott katonát!).
A védelemben lévő géppuskák mélységben tagozódva egymást fedezték. A támadó ellenséget nem szemből lőtték, hanem oldalirányból, mivel akkor sokkal nagyobb pusztítást tudtak elérni. (Az egyik ismeretterjesztő tv-csatornán érdekes műsort adtak a géppuskákról ? talán több olvasó is látta. Nevezetesen fogtak 50 db héliummal töltött léggömböt és egymástól 2?3 méteres távolságban három sorban rögzítették azokat, ezzel mintegy szimulálva egy támadóegységet. Egy szemben 100 m-re lévő géppuskával egy 50-es hevedert lőttek ki. Az eredmény 11 találat lett. Ugyanezt megismételték úgy, hogy a géppuskát elvitték oldalra és így a szárny felől lőhette ki az 50 töltényt. Ezúttal összesen 4 db léggömb maradt épen! Azt gondolom, eléggé magukért beszélnek ezek az adatok?!)
A géppuskák egyre inkább helyhez kötött fegyverekké váltak, és 1915-től a senki földje korlátlan uraivá váltak. Erős betonfedezékekben helyezték el őket, ám hasznosak voltak a támadások fedezésében is. Igen ám, de egy robosztus, 40, 50, 60 kg-os fegyvert nem volt egyszerű dolog elcipelni, pedig a németek és az angolok is előszeretettel alkalmazták őket az előretolt állásokban. Mindenképpen szükség volt egy sokkal jobban mobilizálható fegyverre. Bár történtek próbálkozások a fegyverállványok egyszerűsítésére, maga a fegyver mégis ugyanaz maradt.
Ekkor kezdtek elterjedni az ún. könnyű géppuskák, más néven golyószórók. Ezek általában 9?14 kg tömegűek voltak. A cső végéhez kétágú villaállványt rögzítettek és vállhoz szorítva tüzeltek velük. Már nem volt cél a hosszú, több száz lövedéket kilövő zárótűz, hanem rövidebb sorozatok leadására tervezték. Ezért aztán elhagyhatták róluk a hatalmas plusz súlyt jelentő vízhűtést. A töltényeket általában tárban helyezték el. A következőkben ezekből nézünk meg néhányat.
Madsen 1902
A fegyver a dán J. Rasmussen, a koppenhágai királyi katonai fegyvergyár igazgatója nevéhez fűződik. 1899-ben jegyezte be szabadalmát. A golyószóró nevét a dán védelmi miniszter után kapta. Működése hosszú csőhátrasiklásos (ami annyit jelent, hogy a rövid ? 15?25 mm ? csőhátrasiklásnál jóval hosszabban, mintegy 80?100 mm-t mozdul hátra a cső a zárral együtt), tömegzár-reteszelésű. Egy 30 db lőszert befogadó íves szekrénytárat lehetett felülről a fegyverbe helyezni, tűzgyorsasága pedig 400 lövés/perc.
Első harci alkalmazására az orosz lovasság kötelékében került sor a japánok ellen vívott harcok során. Bár a fegyver jól szerepelt és elégedettek voltak vele, a háború után mégis kivonták a rendszerből. Az angol Rexer vállalat licencben gyártotta a golyószórót (természetesen Rexer néven), és 1906-ban a zuluk ellen harcba is vetették. Aztán legközelebb az első világháborúban merült fel ismét az igény a golyószóró iránt mind a németek, mind pedig az angolok részéről. Mindkét fél megvizsgálta a Madsent, a németek elvetették, a britek viszont jobb híján 200 db-ot rendeltek Dániától. Előkészületeket tettek arra, hogy ismét gyártani kezdjék a fegyvert, azonban ez nagyon körülményesnek bizonyult, így egy idő után elvetették azt. Később még vizsgálták, hogy esetleg repülőgép, vagy harckocsi fedélzetén lehetne-e alkalmazni a golyószórót, de csak korlátozottan lett volna alkalmas, így végül lemondtak róla. A sikertelenség oka egyrészt a hosszú csőhátrasiklású rendszer korlátaiban (lassú tűzgyorsaság) rejlett, másfelől a golyószóró érzékeny volt az alkalmazott lőszer minőségére. Ha nem volt megfelelő, akkor sokszor előfordult hüvelyszakadás, ami a fegyver elakadásához vezetett. A probléma ? akár csak a Schwartzlose géppuskánál ? a hüvelyek olajozásával volt orvosolható, ez azonban harctéri körülmények között nem nagyon kivitelezhető, ezenkívül az olajos töltények a szennyeződést is vonzzák, ami újabb problémaforrást jelent.
Lewis golyószóró
Isaac Newton Lewis, az Egyesült Államok ezredese sikeres tervezőmérnökként több tüzérségi irányzékot és mérőműszert talált fel az 1900-as évek elején. 1910-ben egy fegyvergyár felkérésére nekifogott, hogy egy korábbi szabadalom felhasználásával és alapos átdolgozásával elkészítse saját automata fegyverét. Működtetésére a gázdugattyús rendszert választotta. Adogatása egy felül elhelyezett dobtárból történt, amelyben 47 db tölténynek volt hely. Legjellemzőbb vonása viszont a csöve. Első pillantásra úgy tűnik, mintha ez is vízhűtéses lenne, azonban ez csak látszat. A csövet hosszanti hűtőbordákkal látták el, ezt pedig egy vékony lemezköpennyel vették körbe. Bár a megoldás robosztus külsőt kölcsönzött a fegyvernek, tömege üresen mindössze
12,25 kg volt, ami nagyfokú mobilitást kölcsönzött neki.
A négy prototípussal 1912-ben több sikeres bemutatót tartott a tervező, ám a hadsereg részéről nem mutatkozott igény a rendszeresítésre. Ennek oka valószínűleg Lewis és Crozier ezredes, a hadsereg akkori ellátófőnöke között húzódó személyes ellentét volt. Lewis rendkívül határozott egyéniség volt, a rendfokozatot nem sokra tartotta, a véleményét pedig kertelés nélkül megmondta. Ez aztán több befolyásos katonának nem tetszett, így Lewis golyószóróját elutasították. 1913-ban Belgiumban alapította meg vállalatát, ahol megkezdték a fegyverek gyártását. Néhányat eladott a belga hadseregnek, azonban amikor kitört a háború és a németek lerohanták az országot, áttelepült Angliába, ahol a Birmingham Small Arms vállalatnál folytatta tovább a munkát. A brit hadsereg viszont kapva kapott a lehetőségen, és rendszeresítette csapatainál a golyószórót. A fegyverekkel a Vickers géppuskák hiányát próbálták pótolni, de széles körben alkalmazták légvédelmi feladatokra is. Ehhez egy speciális célzókészüléket kellet felszerelni. A golyószóró egyébként repülőgép-fedélzeti fegyverként megcsillantotta előnyeit, főképp az egyszerű tárcsere miatt vált népszerűvé. Igaz, hogy a Lewis sikeres és pontos fegyver volt, de meglehetősen bonyolult szerkezete miatt nagyon sok hibalehetőség rejlett benne. A korabeli kiképzési segédletek 13 olyan hibajelenséget említenek, amelyek akadályhoz vezetnek!
Az akadályok elhárítását hosszas gyakorlással ugyan el lehet sajátítani, ám a háborús kiképzés erre vajmi kevés lehetőséget adott. Mindezek ellenére a fegyver rendszerben maradt egészen a második világháború kezdetéig, ám a háború alatt ismét használatba kellet vonni, főleg a hátországi légvédelmi feladatok ellátására.
Könnyű Maxim géppuska MG 08/15
Amikor megjelent a fronton a Lewis golyószóró, a németeket meglepte az új fegyver. Azonban hamar átlátták a benne rejlő lehetőségeket és előnyöket, és nekiláttak, hogy ők is megalkossanak egy hasonlót.
Az idő rövidségére való tekintettel egy már meglévő fegyverhez, az MG 08-as Maxim géppuskához nyúltak. 1915-ben aztán szolgálatba állítottak egy szerkezetileg nagyon hasonló fegyvert. Tömege 17,7 kg lett, ezért könnyű Maxim MG 08/15 néven rendszeresítették a csapatoknál.
A fegyver továbbra is vízhűtéses volt, ám a nehéz fegyverállvány helyett csak egy kis fegyverlábat kapott.
Az elsütőszerkezetét alulra szerelték egy pisztolymarkolattal, és kapott egy fatusát is. A vízköpeny méretét csökkentették. Az ilyen módon átalakított fegyver továbbra is messze állt még a hagyományos golyószórótól, viszont a standard Maxim géppuskánál nagyságrendekkel könnyebb és jobban mobilizálható volt.
Már elegendő volt egy ember is a használatához.
A látszólagos hátrányai azonban könnyen előnyökké válhattak, amikor majdnem olyan hatékonyan lehetett vele tüzelni, mint egy hagyományos géppuskával. A német ipar nagy mennyiségben kezdte ontani a könnyű Maximokat is a csapatokhoz, ahol hamar népszerűvé vált. Kedvenc fegyvere lett a megalakított rohamcsapatoknak, akik néhány fős rajokban az ellenség vonalai közé szivárogtak be és óriási kavarodást tudtak okozni váratlan megjelenésükkel.
A könnyű Maximok kerültek a Zeppelinek fedélzetére is, és egy idő után a nehéz vízköpenyt léghűtéses változatra cserélték le (MG 08/18). De ezek csak a levegőben voltak használható fegyverek, a földön ? állandó légmozgás hiányában ? gyorsan felmelegedtek.
M1918 Browning automata puska (BAR)
Browning már az első világháborút megelőzően dolgozott egy, a géppuskánál könnyebb sorozatlövő fegyver kifejlesztésén. Hamar felismerte, hogy az általa tervezett géppuska, bármennyire is kiváló fegyver, a tetemes súlya lehetetlenné teszi, hogy megfelelően mobil is legyen. Mire az USA belépett a háborúba, már teljesen készen állt egy golyószóróval, és azt 1917-ben az M1917 géppuskával együtt be is mutatta a hadsereg illetékes bizottságának. Mind a géppuska, mind pedig a golyószóró (amit Browning automata puskának hívott ? Browning Automatic Rifle) kiváló eredménnyel szerepelt, így azonnal le is csaptak rá. Mindkét fegyver tekintetében felkészültek a gyártás beindítására, ám annak ellenére, hogy az USA fejlett ipari ország volt, ez nem ment egykönnyen. Mire nagy nehezen felfuttatták a gyártást, véget ért a háború. A géppuska tekintetében nincs hiteles adat, mely szerint egyet is bevetettek volna az európai frontokon, csupán a híre jutott el a csapatokhoz, melyek ódákat zengve magasztalták a fegyvert. Így a szerencsétlen amerikai katonák csak sóvárogni tudtak, és továbbra is a szövetségesek géppuskáit használták.
Nem úgy a golyószóró! 1918 elején elkezdődött a gyártása, és a háború végére mintegy 50 ezer db készült belőle. Első harci alkalmazása 1918 szeptember 13-án volt, melyről a korabeli tábori újságok nagy lelkesedéssel tudósítottak. Megkezdték a csapatok felszerelését az új fegyverrel, ám a nem egész két hónappal később véget érő háborúban már nem játszott jelentős szerepet. Mindez arra volt csak jó, hogy a katonák a golyószóróról szóló hírek után még inkább köpködjenek a Chauchatra, amellyel harcolni voltak kénytelenek. A Browning golyószóró azonban nemcsak az amerikai, hanem a szövetséges katonákra is meggyőző hatással volt. Olyannyira, hogy a franciák mindjárt rendeltek is 15 ezer darabot a fegyverből.
De mitől is volt olyan kiváló ez a golyószóró? Először is a tömege már nagyon szimpatikus: 8,8 kg. Klasszikus puska formájú volt, működési rendszerét tekintve gázdugattyús. Egy 20 lőszert befogadó szekrénytárból tüzelt, 350 vagy 600 lövéses tűzgyorsasággal. (Ez állítható volt.) A cső elején egy villaállvány segítette a célzást. Egyszerű felépítés, letisztul vonalak, ezek jellemezték a fegyvert, amely még mai szemmel is szépnek mondható.
Az amerikai hadsereg a háborút követően rendszeresítette a fegyvert, és az szolgálatban maradt végig a II. világháború alatt, sőt még jóval az azt követő időszakban is. Természetesen ez is átesett több modernizációs lépésen, amelyek azonban főleg az űrmére-tét érintették (többfajta űrmérettel is gyártották).
A golyószóró 1925-ben elindult a brit hadsereg pályázatán, amelyben a Lewis golyószóró váltótípusát kívánták kiválasztani. Bár komoly esélyei voltak, végül mégsem nyert (erről később lesz még szó részletesen). Ennek ellenére a britek 1940-ben mégis egy nagy tételt vásároltak belőle a honi nemzeti gárda részére.
Figyelemfelkeltés
Az itt bemutatott fegyverek csak egy nagyon szűk keresztmetszetét jelentik mindazoknak a típusoknak, amelyet az első világháború végéig használtak. Reméljük azonban, hogy sikerült a kedves olvasók figyelmét felkelteni a témával kapcsolatban és talán néhány újabb információ birtokába is jutottak. H
(Folytatjuk!)
Kékesi György