US. M1 Garand öntöltő puska 1. rész – – The Hammer

Változó idők

Az első világháború tapasztalatai előrevetítették az egyéni sorozatlövő fegyverek korát, de viszonylag kevés ország volt, mely valóban előrelátó módon a katonák egyéni fegyvereit is modernizálni kívánta. A nagy háború utáni gazdasági világválság sem fokozta túlzottan a fegyverfejlesztési kedvet, pedig a következő háború magjait a Párizs környéki békék már elvetették. Érdekes módon az ismétlőfegyverek megtartása mellett felhozott legfontosabb érv ugyan az volt, melyet a hadvezetés akkor hangoztatott, mikor az egylövetű fegyverekről többlövetűekre, vagy mikor elöltöltő rendszerről, hátultöltőre, vagy mikor kovás gyújtásról csappantyúsra váltottak: a hadvezetés valahogy mindig féltette a katonát a túlzott lőszerhasználattól, de az idő e félelmekre mindig rácáfolt. A második világháború kezdeti szakasza igazolta az újítók törekvéseit. A század elején vívott első világháborúban még az arcvonalak 400?1000 méter közötti távolságra voltak egymástól, így az egyéni gyalogsági fegyver pontossága tekintetében alapelv volt, hogy ilyen tartományban is képes legyen hatékony tűzcsapásra. A második világháború azonban elmosta a távolságokat: az álló lövészárokharc helyét a gyors, gépesített hadmozdulatok vették át, ahol a katonáknak mind jobban kellett hagyatkozniuk az egyéni, gyors döntésekre, s a harc tényleges távolsága 400 m alá csökkent. Nagyobb részben nem voltak megmerevedett frontok, belátható sík terepek a lövészárkok előtt, hanem gyors rekciókat igénylő dinamikus hadmozdulatok, melyek a gyors döntések mellett nagyobb tűzgyorsaságot, tűzsűrűséget is igényeltek a katonáktól. Nem volt szükség 1000 m-en is pontos fegyverekre, hisz a páncélozott, gyorsan mozgó csapatszállító járművek az ellenség közvetlen közelébe vitték a katonákat, így a tényleges harc szinte a pisztolylőszerek hatékony lőtávolságán belül zajlott. (Az sem elhanyagolható szempont, hogy a második világháborúban kifejezetten gyakran használták ?védelmi erődítésként? a nagyvárosokat, lakott területeket, ahol nem több száz, hanem néhány méter volt csak a lőtávolság.)

Három főirány

Ha össze kellene foglalni nagyon nagy vonalakban a kézifegyver-tervezés fő irányvonalait a XX. század első felében megfigyelhető, hogy 3 fő csapásirány alakult ki: a 100?150 m távolság felett csak korlátozottan használható géppisztolyok fejlesztése már az első világháború idején megkezdődött, melyek igen hasznosnak bizonyultak a lövészárkok megtisztításában, s a második világháború idején is nagyszerűen megfeleltek a gépesített gyalogság igényeinek a helységharcokban. A második csapásvonal a hagyományos puskalőszert tüzelő fegyverek korszerűsítése volt, melynek eredményeként születtek meg a ’40-es évek legendás öntöltő hadipuskái: pl. a .30-06 Spr. lőszert tüzelő amerikai M1 Garand, a 7,62x54R lőszert tüzelő szovjet SZVT, vagy a 8×57 JS lőszert tüzelő német Gewehr 43.
A harmadik irányvonal gyakorlatilag a mai gépkarabélyok megszületésének folyamata volt, mely során létrejöttek az ún. köztes lőszert tüzelő, sorozatlövésre és egyes lövésre egyaránt alkalmas egyéni lőfegyverek. A harctéri tapasztalatok alapján a lecsökkent lőtávolságok miatt a katonáknak nem volt szükségük a puskalőszer nagy hatékony lőtávolságára, viszont a korszerű hadviseléshez, nagy tűzsűrűséghez szükség volt a sorozatlövésre és az öntöltő mechanizmusra. A kategória egyik legfontosabb előfutára a német Sturmgewehr 44 volt, mely a 8×33 mm Kurz lőszert tüzelte 30 lőszer befogadására képes tárból. Ez utóbbi fegyvercsalád azonban a közhiedelemmel ellentétben nem a géppisztolyok leszármazottja, sokkal inkább az öntöltő puskáké. Mind az Stg. 44, mind az AK47 tervezőire nagy hatással volt például a Garand puskák és karabélyok gázelvételes, gázdugattyús reteszelése. Érdekes adalék, hogy a Sturmgewehr 44 fejlesztése és első rendszeresítése az MP44 (Maschinenpistole 44) elnevezés alatt történt. A német tervezőgárda csak azért adta a projektnek a ?géppisztoly? elnevezést, hogy Hitlert megtévesszék, aki nem volt hajlandó levonni a harcászat változásának konklúzióit, ezért hallani sem akart a köztes lőszer rendszeresítéséről eleinte. Mikor a harctéri tapasztalatok már egyértelműek voltak, s a fegyverek éles tesztjét végző alakulatok katonái elismerően szóltak az új automata puskáról és lőszerről, és az annak köszönhető morál javulásról, változott a helyzet. Hitler támogatni kezdte a programot, de a fegyvernek a fennköltebb, harciasabb ?Sturmgewehr?, azaz rohampuska elnevezést adta.

A teljesség igényével meg kell még említenünk egy negyedik kategóriát is, mely szintén felmerült egyéni általános lövészfegyverként, de nehézkessége , rossz kontrollálhatósága miatt nem arathatott sikert. E kategóriába tartoztak a teljes méretű puskalőszert tüzelő sorozatlövő fegyverek, mint például a .30-06 űrméretű amerikai M1918 A2 BAR (Browning Auto Rifle), az angol .303 British űrméretű Bren, vagy szegről-végről akár a német 8×57 mm JS kaliberű Fallschrimjägergewehr 42 is ide sorolható. Ez utóbbiról érdemes néhány szót külön is szólni, hiszen tulajdonságai, felhasználása alapján inkább a rohampuskák közé tartozik: képes egyes és sorozatlövésre, cserélhető tárból tölthető. A fegyver koncepciója előremutató, de köztes lőszer helyett a teljes méretű, e fegyvertípushoz túl erős, hagyományos puskalőszert tüzelte. Szintén gondot jelentett, hogy a fegyver sorozatlövéskor hajlamos volt gyors túlmelegedésre.
E fegyverek szerepköre (az FG42 kivételével) nem volt egyértelmű: használták állványzatra, járművekre szerelve golyószóróként, vagy lövészegységekben egyéni fegyverként támogató géppuska szerepkörben, raj- vagy szakaszerőszintjén. Egyéni lövészfegyvernek nem voltak éppen ideálisak nagy tömegük és az erős lőszernek köszönhető rossz kontrollálhatóságuk miatt, golyószórói feladatokra pedig nem túlzottan feleltek meg, mivel csak 20?30 lőszer befogadására képes tárral működtek, lőszerhevederrel nem, túlmelegedett csövük pedig nem volt gyorsan, könnyen cserélhető.
A második világháborúban megtapasztalt modern harcászat mindörökre megváltoztatta a kézifegyver-fejlesztések fő irányait. A géppisztoly szinte kiszorult a harctéri alkalmazásból, csak speciális egységek, rendvédelmi szervek arzenáljában maradtak meg. Az ismétlőpuskák szinte csak mesterlövészek fegyvereként szolgálnak a modern hadseregekben, vagy esetleg a parádézó katonák kezében láthatóak még néha. Az öntöltő puskák az általános egyéni tűzfegyver szerepköréből visszaszorultak a támogatói szerepbe, a köztes lőszert tüzelő fegyverek (rohampuskák) pedig elindultak világhódító útjukra olyan fontos fegyvereknek köszönhetően, mint a Stg. 44, az AK?47 vagy az M?16, de ez már egy másik történet.
Cikkünk témája azonban nem a legfejlettebb megoldás. A modern kor sportlövésze számára jóval érdekesebb egy olyan fegyver, mely a maga nemében a fejlesztés egy elhalt ágát képviseli, de ugyanakkor korszakának kimagasló fegyvere volt. Az M1 igazi különlegesség, hiszen ez volt az első öntöltő puska, melyet egy ország általános egyéni lövészfegyverként rendszeresített hadseregében. S talán egy kis fricskát is szórhatunk néha a történelem szemébe, ha elfogadjuk azt az elvet, hogy ?ami mindenre jó, az semmire sem?. S biztos vagyok benne, hogy sok katona cserélte volna vissza az M16-ját a vietnami dzsungelben egy nem annyira ergonomikus, nehezebb, nagyobbat rúgó, kisebb tárkapacitású, de MINDIG működő Garandra.

Öntöltő előzmények

Az M1 az öntöltő puskák történetének majdnem az utolsó állomása. A fegyver fontosságának megértése végett érdemes kitérnünk pár szóban az előzményeire is. Az öntöltő hadifegyverek koncepciója nem volt újkeletű. A mexikói hadsereg egy ezredese ? Manuel Mondragon ? már 1907-ben szabadalmaztatott egy öntöltő hadipuskát az Amerikai Egyesült Államokban, mely már forgó zárfejes reteszeléssel működött. Mondragon szerződést kötött a svájci SIG céggel, hogy kielégíthesse a mexikói hadsereg által 4000 fegyverre adott megrendelést. A puskákból azonban csak igen kevés jutott el a megrendelőhöz, mivel a nagy háború kitörésének köszönhetően a készlet jelentős része a német repülőalakulatokhoz került.
A következő Egyesült Államokban szabadalmaztatott és a hadsereg számára tesztekre felajánlott fegyver egy dán feltaláló nevéhez, Soren Banghez kapcsolódik. A fegyver gázelvételes elven működött. Mikor a lövedék elhagyta a csőtorkolatot, a mögötte lévő kiterjedő gázok feltöltötték a gáztartályt és előrenyomták a dugattyút, mely karokon keresztül mozgatta a zárat. A fegyver ígéretes volt, de hajlamos volt a gyors túlhevülésre. A tervező még 1927-ig próbálkozott új modellekkel, de a problémát nem tudta megoldani.
A következő próbálkozás egy kínai feltaláló nevéhez köthető és a Hangyang Fegyvergyárhoz. A szakember két típust is az amerikai hadsereg figyelmébe ajánlott, melyek a Bang által feltalált rendszeren alapultak. A túlmelegedést azonban nem tudták kiküszöbölni, mivel a munkahengerben felgyülemlett forró gáz gyors ürítését nem tudta megoldani. 1918-ban egy svájci Schmindt-Rubin puska alapjain tervezett tömegzáras puskát is vizsgált a hadsereg, de hadi használatra ezt is alkalmatlannak ítélték.

Garand karrierje

Ez idő tájt kezdte meg munkáját John C. Garand kanadai származású fejlesztőmérnök. Eleinte a csappantyú elsülésekor keletkező gyengébb energiákat kívánta felhasználni a zár kireteszelésére, de sok sikerrel nem járt, a működőképes, de nem túl megbízható fegyvert 1919-ben elutasították. A hadsereg viszont felfigyelt a fiatal tehetséges mérnökre, és civil munkatársként a hadsereg berkein belül folytathatta a fejlesztéseket évi 3500 dollár fizetéssel.
Több amerikai mérnök is versenybe szállt az 1924-es tenderen, és olyan nagy nevek is elvéreztek a versenyben, mint Marcellus H. Thompson, a híres 1928 M géppisztolyról ismert Auto-Ordnance Corp. vezetője. Thompson puskájának fő hibája a nagyon erős visszarúgás volt, melyet az okozott, hogy a zár már akkor megnyílt, mikor a lövedék még a csőben volt. A Bliss-féle késleltetett tömegzár kitűnően működött a .45 ACP pisztolylőszerrel, de nem felelt meg a .30-06 Spingfield puskalőszerhez.
A ’20-as évekre kristályosodott ki, hogy az elsődleges probléma maga a .30-06 Springfield lőszer volt, mely saját korának kitűnő hadi lőszere volt ugyan, de nagy gáznyomásának köszönhetően erős, robosztus zárszerkezetet igényelt. Ez nem jelentett gondot a Mauser-rendszerű ismétlőpuskák esetében (1903 M Springfield), de túl nehézzé, esetlenné tette az öntöltőpuska-prototípusokat. John D. Pedersen ezért egy gyengített .276 űrméretű köztes lőszer köré tervezett egy öntöltő rendszert. A dán származású fegyvertervező már korábban ismertségre tett szert egy átalakítószettnek köszönhetően, mely segítségével az 1903 M Springfield forgó-toló záras puskát utólagosan és opcionálisan egy .30 űrméretű köztes lőszert tüzelő öntöltő puskává lehetett alakítani. A rövid csőből, tokból, cserélhető tárból és zárból álló szerkezetet a zárdugattyú helyére lehetett illeszteni és egy 40 lőszer befogadására alkalmas tárból adogatta a lőszereket a töltényűrbe. A tár szokatlan módon jobbra felfelé állt ki a puskából. Az átalakításhoz a fegyveren mindössze egyetlen módosítást kellett végrehajtani (egyetlen lyukat fúrni a tokon), hogy a hüvelyek akadálymentesen üríthetőek legyenek.
Az újonnan tervezett fegyver késleltetett tömegzáras volt, hasonlóan a Thompson géppisztolyokhoz, de a Luger pisztolyokhoz hasonlatos csuklós-karos zárszerkezettel rendelkezett. A Pedersen-féle lőszer azonban speciális kenőanyagot igényelt, melynek felvitelére a tervező igen kitűnő módot talált ki: a lőszereket egy oldószer és ásványi viasz elegyébe merítették. Mikor az oldószer elpárolgott, a lőszer egészén finom, szinte észrevétlen kenőanyag-bevonat jött létre. A fegyvert 1926-ban bocsátották tesztekre, és messze jobban teljesített bármely elődjénél.
Az 1926-os év Garand számára további gondokat is hozott. A hadsereg ellátó hivatala megváltoztatta a .30-06 Spr. lőszer töltetét, hogy az még nagyobb energiát adjon. Ez a módosítás gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a korábban kikísérletezett kireteszelési mód működhessen.
A fegyverkezési hivatal felkérte Garandot, hogy azért tervezzen egy fegyvert a .276 lőszer köré, mely legalább a tesztek során versenyre kelhet Pedersen fegyverével. A kanadai tervező úgy döntött, még egy esélyt ad a gázelvételes-gázdugattyús rendszernek, és ez az, aminek szerencséjét köszönhette. Az új fegyver esetében a lőporgázokat a cső alatt elhelyezett tartályba vezette, a táguló gázok egy szelepen átjutva mozgatták a dugattyút, valamint azon keresztül a zárat, és szabadon tágulhattak, ami kiküszöbölte a túlmelegedés lehetőségét. Garand megoldotta azt a problémát, amelyen az összes korábbi modell elvérzett. A fegyver töltése is jóval egyszerűbb volt Pedersen puskájánál, mivel a sajtolással könnyen gyártható töltőkeret szinte teljesen érzéketlen volt arra, hogyan helyezték bele a lőszereket, és a töltött tár szinte bárhogy a zárszerkezetbe illeszthető volt. Pedersen fegyverének tárja ehhez képes igen bonyolult, komplikált darab volt, melyet könnyen elakaszthatott egy rosszul tárazott lőszer. Garand fegyveréhez nem volt szükség a lőszer kenésére sem, ami további gyártási előnyöket jelentett.
A meccs azonban még mindig nem volt lejátszva. A nagy gazdasági világválság idején a hadsereg minden dollár kiadását ezerszer meggondolta, s a lőszerkérdés még mindig nem volt megoldva. A .276 Pedersen töltény kis-közepes távolságokon kitűnő volt, röppályája laposabb volt, de a .30-06 Spr. lőszer fölénye úgy vált érzékelhetőbbé, ahogy a lőtávolság nőtt. A hadsereg preferenciája inkább a nagyobb kaliber felé húzott, mivel elsősorban az első világháború lövészárokharcainak tapasztalatai éltek a veterán tisztek fejében. Pedersen késleltetett tömegzáras, csuklós-karos fegyvere azonban nem volt képes a .30-06 lőszer gáznyomását elviselni, Garand eredetileg .276 lőszerre tervezett fegyvere viszont minden gond nélkül konvertálható volt az erősebb kaliberre, így a tesztek győztese a kanadai szakember fegyvere lett. Pedersen külföldi vevőt próbált keresni fegyverére, míg Garand elkezdhette előkészíteni az M1 puska gyártását (a Garand nevet a későbbiekben csak a katonai szleng kötötte az M1-hez). A gyártás 1932-ben kezdődött meg, a hadsereg 1936-ban hivatalosan is rendszeresítette mint általános lövészfegyvert, s számos apróbb hiba kijavítása után 1937-ben érkeztek az első puskák az egységekhez. 1939 szeptemberére a gyártás napi mennyisége már elérte a 100 darabot. A háború során a fegyvert négy gyár gyártotta: a Springfield Armoury, a Winchester, a Harrington and Richardson, valamint az International Harvester.

Az első a világon

1941-ben így az Egyesült Államok volt az egyetlen olyan nemzet, mely katonáit általánosan rendszeresített öntöltő puskákkal küldte harcba a világ összes frontján. Az M1 Garand harcolt a második világháború szinte minden harcmezején: sivatagban, hegységekben, dzsungelben, városokban, hidegben, melegben, jégben, hóban, esőben, sárban. Ott volt az ’50-es évek elején Koreában, de még a vietnami háború kezdetén is sok egység e fegyverrel volt ellátva. A 4 gyár több mint 5,4 millió darabot gyártott belőle összesen. Az M1-et olyan hadvezérek tették híressé, mint Patton és McArthur, de Ernesto Che Guevara is Garand puskát viselt (és egy M2 karabélyt) utolsó bolíviai gerillaharcai során.
John C. Garand munkájának elismeréseként 100 000 dollár egyszeri juttatást, és több kitüntetést is kapott a kormánytól. 1953-ig dolgozott a Springfield Armory-nak, majd 1974-ben bekövetkezett haláláig visszavonultan élt.

Folytatjuk!!!

Németh Balázs
info@kapszli.hu