Németország a világháborúban – Gépkarabélyok és önműködő puskák története 2.

Előző számunkban már utaltunk rá, hogy a gépkarabélyok bölcsője a náci Németországban keresendő, a II. világháború idejéből. Az is igaz, hogy ?minden gépkarabélyok ősének? a Sturmgewehrt tekinti a szakma, ám egy másik fegyverről sem szabad megfeledkeznünk, ami ugyan zsákutcának bizonyult, de korban mégis megelőzte azt. Ez pedig nem volt más, mint az FG?42.

A Fallschirmjägerek

A második világháború idején Németországban a különféle haderőnemek markánsan elkülönültek egymástól. A Luftwaffénak a repülőgépeken kívül megvolt a saját harcoló gyalogsága is, az ejtőernyősök. Ők egyébként Göring dédelgetett elitgyerekei voltak, különleges kiképzettségű katonák. Első komoly harci bevetésükre elég hamar sor került, amikor Kréta megszállását hajtották végre. Ezt az akciót maga Göring erőszakolta ki a Führernél, hogy bizonyíthassa, a parancsnoksága alá tartozó fegyvernem milyen ütőképes. A hadművelet katonai és morális értelemben sem volt egyértelműen dicsőséges az ejtőernyősök számára, egyrészt mivel hatalmas veszteségeket szenvedtek el a harcok folyamán, másrészt a helyi lakossággal szemben sok atrocitás is történt. Ez utóbbi ? bár nagyon szomorú történet ? mégsem kapcsolódik magazinunk témájához, azonban az első résszel mindenképp foglalkoznunk kell egy keveset.
Manapság teljesen természetes, ha az ejtőernyős katonák magukkal viszik egyéni fegyverzetüket, felszerelésüket. Az úgy kerül elhelyezésre, hogy ne zavarja az ejtőernyő szabad nyitását, illetve a katonát annak irányításában és a földet éréskor. A korabeli német ernyők azonban teljesen másképp működtek, mint a szövetségesek ernyői. Más technikát követelt meg az ugrás is, a katona nem tudta a levegőben irányítani az ernyőjét, csak lógott rajta, ráadásul arccal kissé előrefelé. Ezáltal a földet érés is olyan volt, hogy lényegében pofára estek, ezért pl. a térdükön egy külön párnázott térdvédőt is viseltek. Ilyen körülmények között szinte semmilyen felszerelési tárgyat nem tudtak a testükön viselni, azokat külön tartályokban dobták le utánuk ernyővel. A katonák egyedüli fegyvere egy pisztoly volt önvédelemre, amíg hozzá juthatnak a tartályban lévő többi fegyverükhöz. Azt gondolom, a kedves olvasók is beláthatják, ez nem épp az ideális megoldás, főleg, ha arra gondolunk, hogy bizony nem ritkán meg sem találták a tartályokat, mert azok olyan messzire elsodródtak.
Számos ejtőernyőst akkor lőttek le, amikor a leszállási zónában kóvályogva kereste a tartályokat. Nem túl dicső halál? (Persze sokakat meg akkor, amikor tehetetlenül lógva az ernyőjükön ereszkedtek lefelé, de ez a fajta vég minden ország ejtőernyősére egyformán leselkedett ? bár a genfi egyezmények szigorúan tiltották. Mondjuk Genf legalább olyan távol esik Krétától, mint Normandiától?)

Újfajta fegyverzetre van szükség

Tehát a kezdeti időkben a Fallschirmjägerek fegyverzete is ugyanolyan Kar. 98-asokból állt, mint a Wehrmachté, vagy egyéb csapatoké, és elvétve használtak még MP?40-es géppisztolyt is. A Luftwaffe vezetése azonban növelni szerette volna az ejtőernyősök tűzerejét, így a birodalmi légügyi minisztérium 1942-ben megbízta a Rheinmetall-Borsig és Krieghof cégeket, hogy fejlesszenek ki egy új egyéni lőfegyvert. Mivel ekkor már folytak az új karabélylőszer és a hozzá tartozó fegyver tervezési munkái, sőt az első kísérleti példányok már megszülettek, az illetékes tervezőmérnökök azt javasolták a Luftwaffénak, hogy ilyen fegyvert rendszeresítsenek. Azonban a légierő illetékesei ragaszkodtak a puskalőszerhez, és ahhoz is, hogy az új fegyver automata módon is tudjon tüzelni. Mindezek már előrevetítették egy sor probléma képét, amelyek aztán szépen meg is valósultak.

Több verzió

1942 közepén aztán két terv készült el, amelyből a Rheinmetall mérnökének, Louis Stangénak a terveit fogadták el, azonban a cég nagyfokú leterheltsége miatt, mégis a Krieghofnál kezdték el gyártani a fegyvereket. A típusneve FG?42 lett, amely a Fallschirmjagergewehr szó rövidítése, a szám pedig értelemszerűen a rendszeresítés évét jelöli. Ahogy sejteni lehetett, a gondok már az elején megmutatkoztak, mert a fegyver túl gyenge szerkezetű volt, hogy huzamosabb ideig sorozatlövést lehessen leadni vele. Így aztán nem is készítettek túl sokat belőle, mintegy 2000 db-ot csupán. Ráadásul drága is volt az előállítási költsége, úgyhogy minden az áttervezés után kiabált. A Krieghof mérnökei neki is láttak ennek a feladatnak, s 1944-re meg is született az átdolgozott változat. Az első verzió ezek után az FG?42?1 (modell) nevet kapta, míg a második FG?42?2-t. Az új modell tömege kicsit növekedett, átalakult a tusa és a pisztolymarkolat, azonban a várt eredményt nem érték el vele, mert a sorozatlövés még mindig problémákat jelentett, illetve a költségeket sem sikerült túlságosan lefaragni. Ebből a változatból 5000 db feletti mennyiséget gyártottak, viszont furcsa mód az ejtőernyősöket ábrázoló fotókon leginkább az 1-es modellel találkozhatunk?

Oldalról adogat

Az FG?42?1-es egy gázdugattyús, forgózár-reteszelésű fegyver, adogatása egy bal oldalról csatlakozó 10 vagy 20 lőszert befogadó szekrénytárból történik. A tűzgyorsasága nem kevés, 900 lövés percenként ? persze csak elméletben. A pisztolymarkolat egész szokatlan szögben törik meg hátrafelé. A mellső ágy elején egy villaláb található, amely hordhelyzetben felhajtható. A cső tengelye egy vonalba esik a tusa tengelyével, és erre bizony szükség is van, ha az erős lőszer felcsavarónyomatékát valamennyire kompenzálni akarjuk. Ez az elrendezés persze magával hozza, hogy az irányzékokat feljebb kellett emelni. Sajnos ergonómiai szempontból nem a legideálisabb a fegyver. A cső végén még találunk egy csőszájféket, alatta pedig egy kihajtható szuronyt is.
A 2-es modell már külsőre is eltér, szembeötlő változás, hogy a pisztolymarkolat dőlésszögét visszavették, formáját is megváltozatták. (Biztos rájöttek, hogy maximum csak törött csuklóval kényelmes a fogás.) Viszont amit helyette rátettek, az leginkább egy revolver markolatára emlékeztet, mintha a németek zsákmányoltak volna egy szállítmány Coltot, és ha már így esett, használjuk fel belőle, amit lehet alapon rátették a markolatát. Persze biztos csak a kisördög szól belőlem, de hát olyan?! Átalakult a tusa is, formájában és anyagában egyaránt. A villalábat áthelyezték a fegyvercső elejére. Működési mechanizmusa azonban nem változott és bár megpróbálták megerősíteni a szerkezetét, hogy jobban bírja a sorozatlövést, túl sok sikert nem értek el. Pedig ennek érdekében még a tűzgyorsaságból is visszavettek. Vagy egy olyan teljes körű áttervezésre lett volna szükség, amely alapjaiban érinti a fegyver minden elemét (gyakorlatilag egy új fegyvert kellett volna csinálni), vagy át kellett volna térni a ?Kurz? lőszerre, amit meg a Luftwaffe illetékesei nem akartak.
Valójában nem ezen múlott, hogy az ejtőernyős fegyvernem nem lett olyan sikeres a háborúban, mint lehetett volna. Ennél sokkal összetettebb ez a probléma, amely leginkább az elhibázott stratégiai döntésekhez vezethető vissza, mint a kézifegyverekhez. A Fallschirmjägerek erényeiből mindez azonban mit sem von le, ők mindig és minden körülmény között tették a dolgukat, megfelelő motiváltsággal, elszántsággal egészen a háború végéig.

MP?43 Sturmgewehr

Az igazi gépkarabélyok ősének mindenképp a cikkünk következő alanya tekinthető. Magán hordozza mindazokat a jegyeket, amelyek az új fegyverkategóriát jellemzik ? nem úgy, mint az FG?42-es, mely önműködő puska és golyószóró egyfajta keveréke inkább. Kétség kívül a legfontosabb lépés ebben az ún. köztes lőszer megtervezése volt, amelyre aztán megépült az új fegyver.
Ahogy a cikksorozat bevezetőjében erről már esett szó, a németek által használt 7,92×57 mm-es Mauser puskalőszer hüvelyének hosszirányú lecsökkentéséről volt szó elsősorban. Az eredeti puskalőszert még 1888-ban fogadta el a német hadsereg, de akkor még ogivál hegyű lövedékkel. Később ezt felváltotta az új, ún. ?spitzer? lövedék, amellyel az első és a második világháborút is végigharcolták. A táblázatban ennek a lőszernek a hatásadatait tüntettük fel, alatta pedig a ?Kurz? töltényé szerepel. Megfigyelhetjük azt is, hogy a lövedék tömegét is csökkentették. Érdekesség képen a sokak által ismert és megtapasztalt Kalasnyikov gépkarabély lőszerének adatait is odaírtuk a táblázat legaljára, hogy az olvasók össze tudják vetni a német lőszerrel. Mint látható, a német ?Kurz? lőszer kissé gyengébb a 43M szovjet lőszernél, azonban ez az eltérés nem számottevő.

Két ellenfél

A fejlesztőmunka már egész korán, 1939-ben megindult, maga a Führer szorgalmazta ezt. A fegyver tervezésre pályázatot írtak ki, amelyen végül két nagy gyártó osztozkodhatott: a Haenel és a Walther. A Walther fegyvergyár már korábban elkezdett fejleszteni saját szakállára egy köztes lőszerrel üzemelő automata fegyvert, így a pályázat kiírására ezt a tervet nyújtották be. A Haenelnél Hugo Schmeisser lett a fejlesztőcsoport főmérnöke. A prototípusok az MKb.42 (Maschinen Karabiner) nevet viselték, de a Walteré után egy W betűt, a Haenelé után pedig egy H betűt írtak. A Walther gyár 8000 db-ot, a Haenel pedig 10 000 db-ot készített saját fegyveréből, amit aztán csapatpróbára a keleti frontra küldtek. Itt azonban bebizonyosodott, hogy a Haenel által készített változat jobb, megbízhatóbb konstrukció. A Walther-féle gépkarabély gázrendszere kissé bonyolult volt, a fegyvercsövet mintegy félig körbe ölelő külső cső vezette vissza a gázokat és egy cső körül lévő gyűrűs gázdugattyúra fejtette ki a hatását. Ezzel szemben a Haenel fegyverénél a cső felett lévő gázdugattyú mozgatta a zárat ? akárcsak a Kalasnyikovnál. A másik ok, ami a Haenel irányába billentette a mérleg nyelvét, az az volt, hogy a (döntéshozók szerint) a Walther gyártási kapacitását úgyis nagyon leköti a P?38-as pisztoly készítése. Apró érdekesség, hogy mindkét fegyverváltozat ugyanazt a tárat használta.

Lemeztokos Haenel

Így aztán a Haenel láthatott neki, hogy az addigi tapasztalatokat kiértékelve a fegyverét átdolgozza, és megkezdje a sorozatgyártást.
A tervezésénél maximálisan törekedtek arra, hogy a haditermelés feltételeinek megfeleljenek. A tok sajtolt acélból készült, amely egy fémsajtolási technikában járatos cég, a Merz Werke közreműködésével valósult meg. A gépkarabély gázelvételes, gázdugattyús rendszerű, billenő záras reteszeléssel. Elsütőszerkezete egyes és sorozatlövés leadását is lehetővé tette. A tömege üresen 4,9 kg volt, csőhossza 364 mm és 500 lövés/perc tűzgyorsasággal tudott tüzelni. Íves szekrénytárjába 30 db fért el a ?Kurz? lőszerből.

Soknevű

A típusnevet megváltoztatták, MP?43 lett, amelynek furcsa oka volt. Létezett ugyanis egy Führer-parancs, amely elrendelte, hogy a már meglévő típusokat kell gyártásban tartani, hogy a német hadipar kapacitását ne aprózzák szét. Így aztán bármennyire is korszakalkotó fegyver volt az Maschinen Karabiner, az attól való ? nem is alaptalan ? félelmükben, hogy emiatt húzhatják le a bürokraták a gyártás beindítását, inkább egy meglévő jelölést használtak, amely beleillett a nomenklatúrába. (Mint tudjuk, az MP a géppisztoly rövidítése, ami nem fedi ez esetben a valóságot, hiszen nem pisztolylőszert tüzel. Ennek ellenére mintegy 40 évig nálunk is így hívták ezt a kategóriát.) Amikor aztán Hitler személyesen is megismerkedett az MP?43-mal, az annyira elnyerte a tetszését, hogy javasolta, nevezzék át Sturmgewehrnek (rohampuska). Ezért találkozhatunk ezzel a megnevezéssel is, ami különben ugyanazt a fegyvert takarja. Hogy a megnevezése körül elidőzzünk még egy keveset, tudni kell még, hogy a típust folyamatosan fejlesztgették, így MP?43/1, MP?43/2, illetve MP?43S jelölésű verziók is születtek, ám ezek csak minimális eltéréseket mutattak az alapfegyvertől, sem a működésüket, sem pedig a külső megjelenését nem befolyásolták. Az 1944-es évtől a gyártásban lévő karabélyokat MP?44 névre keresztelték, ami nemhogy csökkentette volna a kavarodást, hanem csak növelte. A hadijelentésekben ugyanis a fronton harcoló csapatok fegyverzetének feltüntetésekor precíz németséggel a különféle modifikációkat is felsorolták, és azok így kerültek a vezérkar asztalára. Vélhetően ezt az anomáliát elégelhette meg a Führer (mint tudva levő, hírhedt volt dühkitöréseiről, ami a háború előrehaladtával csak egyre gyakoribbá vált) és elrendelte, hogy az összes MP?43/43 verziót most már nevezzék el hivatalosan is Sturmgewehr Stg?44-nek. A háború végéig mintegy 450 ezer db készült a fegyverből és komplett hadosztályokat is felszereltek vele. Hitler szerette a ?csodafegyver? megnevezést is alkalmazni rá, mivel annyira bízott benne, hogy hitte, ez majd megváltoztatja a háború menetét. Mint tudjuk, nem így történt, ahogyan egyik ?csodafegyvere? sem hozott fordulatot.

Népszerű darab

Az MP?43/44 gépkarabélyok csillagos ötösre vizsgáztak a fronton. Rendkívül megbízhatóan üzemeltek, jól bírták a szélsőséges időjárási körülményeket, a koszt, a karbantartás hiányát ? nem úgy, mint a korábbi fegyvereik általában. A katonák nagyon kedvelték, mert óriási minőségi, technikai és harcászati ugrás volt a Kar?98-hoz képest. A magyarok is találkoztak e fegyverrel, lévén a visszavonuló német alakulatok egy részénél is ez volt rendszeresítve.
A fegyver harcászattechnikai adatai is módosultak az MKb.42-höz képest a csőhossz 419 mm lett, a tömege 5,2 kg, de a tűzgyorsasága maradt a régi. A csőre lehetett csatlakoztatni puskagránátot, készítettek hozzá egy aktív infravetővel szerelt éjszakai célzókészüléket (Wampir), amely szintén forradalminak számított a maga korában. Utcai harcokhoz/harcjárműből tüzeléshez készült egy olyan csőtoldat, amellyel sarok mögül lehetett ?kanyarban? kilőni (Krummlauf). De ezek az eszközök sem tudták már az elkerülhetetlent megváltoztatni.
A háború után jelentős mennyiségben használta a fegyvert a jugoszláv néphadsereg, illetve egy rövidebb ideig az NDK belügyi egységei.

Mauser alternatívája

Bár a Haenel fegyvergyár tervét fogadták el a gépkarabélyra kiírt pályázaton, azonban a többi neves gyártó is próbálkozott tovább saját tervezetével. Ebből az egyik legérdekesebb a Mauser fegyvere, ezt rövidesen a kedves olvasók is meg fogják látni.
1943-ban a Mauser Werke mérnökei, Wilhelm Stähle és Ludwig Vorgrimler kezdte meg a fejlesztést, de ők olyan modellel rukkoltak elő, amelynek a gázrendszere leginkább az MG?42-es géppuskáéra hasonlított. A kísérleti modellt ?Gerät 06?-nak nevezték el. Igaz, hogy működőképes prototípust sikerült létrehozni, azonban az túl bonyolult volt egy gyalogsági lőfegyvernek. Nekiláttak hát teljesen átdolgozni az elképzelést, és 1944-re egy merőben új és szokatlan ötlettel álltak elő. Nem a gázrendszerrel oldották meg a fegyver működtetését, hanem késleltetett tömegzárat alkalmaztak. Ez a fajta működési mechanizmus nem volt példátlan a géppisztolyok területén (lásd: Király-géppisztolyok), azonban egy olyan erős lőszer esetében, mint a 7,92×33 mm ?Kurz? bizony merész elképzelésnek tűnt. A zárszerkezet mozgását görgőkkel késleltették, amíg a csőben a megfelelő szintre esett le a nyomás. Ezt a modellt ?Gerät 06?-nak nevezték el, majd rövidesen megkapta a hivatalos besorolást is, Sturmgewehr Stg. 45 néven. Sajnos túl késő volt már ahhoz, hogy beinduljon a szériagyártás, csupán egy kb. 30 db-ból álló nullszéria készült el, mire a szövetséges csapatok elfoglalták a Mauser gyárat. A fegyver tömege csupán 3,7 kg volt, köszönhető a lemezsajtolásos, hegesztéses gyártási technológiának, csőhossza 400 mm, míg a teljes fegyverhossz 893 mm volt. Tűzgyorsasága 400 lövés/perc, az adogatás pedig 10 vagy 30 lőszert befogadó tárból történt.
A történet szerencsére nem ér itt még véget, mert a háborút követően Vorgrimler Spanyolországba emigrált, ahol tovább folytatta tervezőmunkáját. Gondolom a végeredményt mindenki ismeri; a neve Cetme, majd (hazatérve ismét) G3.
Mielőtt tovább folytatnánk a német vonalat, kicsit el kell kanyarodjunk más országok irányába, hogy a logikai sorrend ne törjön meg, de rövidesen ismét ?németezünk? majd!

Kékesi György