Mozgékony tűzerő – FN Minimi – M249 SAW

A géppuskák az I. Világháború idején örökre beírták magukat a hadtörténelembe. Felhasználásuk módja persze sokat változott Somme és Verdun pokoli hadszínterei óta ? a ?nagy kaszások? elhagyták a lövészárkok, bunkerek menedékét, és kiléptek a kezdeti védekező szerepkörből. Egyre inkább mobil, offenzív eszközökké váltak. Hogy meddig fejlődtek, arra kézenfekvő példa a most bemutatásra kerülő belga könnyűgéppuska (gyolyószóró), mely két évtizede szolgál az USA hadseregében.

A géppuska születésével szinte egyidejű a törekvés, hogy félelmetes tűzerejét minél hordozhatóbb formába öntsék. Az eleinte többfős kezelőszemélyzetet igénylő, súlyos fegyverek nehezen tudtak lépést tartani az előrenyomuló gyalogsággal, ritkán jutottak időben oda, ahol legnagyobb szükség lett volna rájuk. E probléma áthidalására jöttek létre már az 1900-as évek elején az első könnyűgéppuskák (a helyes magyar terminológia: golyószóró) (pl. Chauchat, Madsen). ?Ahova katona saját lábán eljuthat, oda jusson golyószóró is!?, sommásan valahogy így hangzott a célkitűzés.
De valójában mit nevezünk könnyűgéppuskának? Általában olyan önműködő fegyvert, mely teljes lőszerjavadalmazásával együtt, harckész állapotban szállítható egyetlen katona által, és hosszabb ideig képes folyamatos tüzelésre, mint a közönséges hadipuska/gépkarabély. Adagolása lehet táras vagy hevederes, működhet puska- vagy karabélylőszerrel. Többnyire rendelkezik kétlábú, összecsukható állvánnyal, csöve pedig lehetőleg cserélhető. Fő szerepe a rajszintű (kb. 5-10 fős) egységek támogatása, akár 5-15 lövésszel egyenértékű támadó-védekező tűz biztosítása.

U.S. Army könnyűgéppuskái

Már javában tombolt az I. Világháború, amikor 1917-ben az USA hadserege megkésve (egy sor más nemzet után) rendszeresítette a .30-as kaliberű, vízhűtéses Lewis géppuskát. A jellegzetes formájú, ormótlan fegyvert eredetileg egy amerikai ezredes – bizonyos Isaac Newton Lewis – fejlesztette, aki saját hazájában hiába kilincselt vele. A katonai döntéshozók szűklátókörűsége, kicsinyes belső rivalizálása minduntalan akadályokat gördített a siker útjába. Leszerelését követően a megkeseredett ezredes 1913-ban Európába hajózott, és a belgáknak adta el a golyószórót. Hamarosan a britek is bekapcsolódtak a gyártásba, hiszen a Lewisből hatszor annyit készíthettek azonos idő alatt, mint a Vickers géppuskából. A németek által csak ?belga csörgőkígyóként? emlegetett, 47 db (vagy fedélzeti géppuskaként 90 db) lőszeres dobtárral működő, 12 kg súlyú fegyvert több más ország is lemásolta. Egészen a II. Világháború végéig használták.
Mindössze egy évvel követte a Lewis rendszeresítését 1918-ban a John Moses Browning tervezte BAR (Browning Automatic Rifle). A híres konstruktőr eredetileg hadipuskának szánta a gázelvételes rendszerű, nyitott zárral működő fegyvert, noha az csak korlátozottan volt erre alkalmas. Tekintélyes súlya (9 kg), terjedelmes mérete miatt, álló helyzetből kényelmetlen volt tüzelni vele, sorozatlövés leadásához pedig .30-06-os kaliberével túl könnyűnek bizonyult. A katonák mégis kedvelték ölőereje, lőtávolsága és relatív megbízhatósága miatt. A II. Világháborús, normandiai hadműveletek során szerzett tapasztalatok arra vezettek, hogy BAR-ból legalább 2-3 darabra van szükség szakaszonként. Azonban hiába szerelték fel már 1922-ben kétlábú állvánnyal, igazi golyószórónak alkalmatlan volt – elsősorban csupán 20 db lőszeres tárkapacitása, és a helyretolószerkezet krónikus kigyengülése miatt. Mindezek dacára a BAR (jobb híján) egészen a Koreai-háború végéig szolgálatban maradt.
A BAR kivonása után légüres tér keletkezett az USA hadseregében, nem maradt semmi, amit könnyűgéppuskaként használhattak volna. Megpróbálkoztak M14 és M16-osok átalakításával, de rendszerbe helyezésüket követően ezek kudarcot vallottak, mint csapattámogató fegyverek. Amikor az M16A1 hadipuskán megszüntették az automata tüzelés lehetőségét (a sorozatlövést három lövéses tűzcsapásra cserélték), még égetőbbé vált az új könnyűgéppuska beszerzése. Különösen, hogy műszaki fogyatékosságai miatt az M60E3 és M60E4 ?közepes? géppuska (az eredeti M60 könnyített, rövidebb változata) sem felelt meg a célra?

SAW program

A SAW (Squad Automatic Weapon, rajtámogató gépfegyver) kezdeményezés az 1970-es években kapott szárnyra, hogy végre igazi golyószóróval lássák el az amerikai gyalogságot. Az 1976-os tender kiírása szerint a hadsereg alacsony súlyú, 5.56 mm NATO kaliberű fegyvert keresett, mely 1000 m lőtávolságig képes hatékony fedezőtüzet biztosítani. A felhívásra két kisebb amerikai cég, illetve a belga FN Herstal, és a német Heckler und Koch jelentkezett. A hazai gyártók nyitott zárból tüzelő, cserélhető csövű M16-ossal, és egy rendhagyó szerkezetű hevederes fegyverrel pályáztak. A Heckler und Koch a görgőzáras HK21 átkaliberezett változatát (a későbbi HK23-at) nyújtotta be tesztelésre, a belgák pedig az 1974 óta létező FN ?Minimi? géppuskával szálltak ringbe.
A négy résztvevőnek a szokásos tortúrákon kellett átesnie, ami főként hatalmas mennyiségű lőszer, szélsőséges körülmények között eltüzeléséből állt. A tesztfegyvereket csak 2000 lövésenként pucolták meg, számba vették kenőanyag nélküli üzembiztonságukat, alkatrészeik kopását, csereszabatosságát. Folyamatos működés alatti viselkedésüket először két percben belül leadott 400 lövéssel, aztán 300 lövés három perc alatti leadásával vizsgálták. A lőszer öngyulladási, túlhevülési tesztet 85 lövés/perc tüzelési sebesség mellett végezték. Az elakadások, műszaki hibák számát pontosan feljegyezték, és három csoportba sorolták (10 másodpercen belül elhárítható akadály; 10 percen belül hárítható; harctéren javíthatatlan meghibásodás).
Trópusi viszonyokat szimulálandó, tíz napra párakabinba zárták fegyvereket, majd tisztítás nélkül tüzeltek velük. Tesztelték őket homok, por, és sósvizes fürdőben (ráfúvással, merítéssel), illetve extrém hőmérsékleti viszonyok mellett (+68 és ?45 Celsius között). Kétféle sártesztet hajtottak végre, bedugaszolt csőtorkolattal: az egyiknél rövid merítést alkalmaztak, majd a sár felületes letörlése után tüzeltek. A másodiknál a merítést 4 óra száradási idő követte, majd a sárrögök leverése után ellenőrizték a működőképességet. Lemérték a torkolattűz, lőporfüst, torkolati dörej mértékét, és a földről felvert por mennyiségét is. A ballisztikus tesztekhez lövedékradart vetettek be. Az eredmények ismét rámutattak, hogy az áthatolómagvas SS109 5,56 mm lőszer röppályája (megfelelő huzagolás mellett) nem tér el jelentősen a 7,62mm NATO-tól, és átütőerőben sem marad el mögötte (640 méterig átüti a NATO standard 3,45mm vastag páncéllemezt, 1300 méterről pedig az amerikai acélsisak egyik oldalát). 

Félmillió lövéssel később

Az adatok feldolgozása után magasan az FN Minimi került ki a SAW-programból győztesen. Ez főként annak volt betudható, hogy kiforrottabb, hosszabb ideje létező konstrukció volt vetélytársainál. A tok élettartamát kb. 50 000 lövésre becsülték (a cső élettartama ennek legfeljebb a fele), a meghibásodások, akadályok száma pedig jóval a megengedett érték alatt maradt. A tesztpéldányokat a Fort Benning-i gyalogsági támaszpontra szállították át, hogy többlépcsős csapatpróbáknak vessék alá őket. Az új SAW már az első alkalommal annyira meggyőző volt, hogy a hadsereg feleslegesnek látta a másodlagos próbák elvégzését. A 29 db géppuskával összesen 500.000 lövést adtak le. A hosszúra nyúlt tesztelés 1982 február 1-én ért véget, a rendszeresítés hivatalos bejelentésével.
Kisebb módosítások után, az M249 névre átkeresztelt fegyver 1984-től jutott el az amerikai katonák kezébe. Rajonként kettő darab M16A1-et váltott fel, javadalmazását 600 db lőszerben állapították meg, és minden géppuskához 1db cserecsövet rendeltek. Gyártása a Dél-Karolinában felállított FN üzemben történt. (Manapság már az M16A2 és A4 önműködő puskák/karabélyok is itt készülnek.)
Megjegyzendő, hogy a Minimi sikere közel sem korlátozódott az Egyesült Államokra, hiszen olyan országok haderőinél szolgál, mint Ausztrália (gyártó is egyben), Kanada (szintén gyártó), Svédország, Nagy-Britannia, Olaszország, Franciaország, Nepál, Srí Lanka, Indonézia, Új-Zéland, Izrael, Japán (gyártó), Egyesült Arab Emirátusok, Hollandia, és persze Belgium.

Változó tűzgyorsaság

Az M249 alapvetően nem sokban különbözik a többi modern géppuskától, inkább technikai részmegoldásai teszik érdekessé. Forgó-zárfejes, gázelvételes rendszerű, nyitott zárpozícióból tüzel. Elsütőszerkezete csak automata működésre, sorozatlövésre képes. Tokja több darabból hegesztett, acéllemezből préselt. A tok hátsó fertályában foglal helyet a zár, és a gyorskioldóval felszerelt csőfoglalat. A perforációkkal ellátott elülső tokrész a gázhengert rejti. Ahogyan a moduláris szerkezetű fegyvereknél megszokhattuk, a válltámasz, elsütőszerkezet, tokfedél, előagy is keresztcsapokkal rögzül a tokra, jelentősen megkönnyítve a karbantartást.
A felnyitható tokfedél belsejében búvik meg a hevedertovábbító mechanizmus, alatta a szintén felcsapható hevedervezető tálcát találjuk. A 46,5cm hosszú, keménykrómozott fegyvercsövet gyakorlott lövész 3 másodperc alatt képes eltávolítani. Ehhez mindössze a kinyitható csőfogantyút kell felcsapni (hogy az átforrósodott cső ne égesse meg a kezünket), a gyorskioldókart megnyomni, majd a csövet előre lehúzni a tokról. Az M249 csövek nem teljesen csereszabatosak egymással, ezért csak a géppuskák ?saját? pótcsöveit szabad használni. A lecsavarható lángrejtő típusa megegyezik az M16A2-n alkalmazottal.
Az M249 tűzgyorsasága nagytestvéréhez, a 7,62×51 mm-es FN M240 (MAG)-hoz hasonlóan változtatható. Körülbelül a cső felezőpontjánál, alul helyezkedik el a gázvisszaömlő furat. Erre csatlakozik rá egy szelep (regulátor), mely a fegyver működésére fordított gázmennyiséget szabályozza. Alapállásban 750 lövés/perc tűzgyorsaságot tesz lehetővé, de a regulátortárcsa 180-fokos átfordításával több gázt juttathatunk vissza a szerkezetbe. Optimális körülmények között ez 1000 lövés/percre növeli a tüzelési sebességet. Azonban a katonai gyakorlat szerint, pusztán a sűrűbb tűz végett tilos használni a funkciót, mert szükségtelenül magasra szökik a lőszerfogyasztás, és az alkatrészek kopása. A regulátor valójában arra szolgál, hogy extrém körülmények között, az erősen elszennyeződött fegyver működését fenntarthassuk. (Pl. jelentős lerakódás a gázhengerben, sár/homok/esővíz a zárszerkezetben, rendkívüli hideg/meleg.) Ilyen esetben természetesen meg sem fogjuk közelíteni az említett magasabb tűzgyorsaságot. A szabályozható gázelvételes rendszernek nagy hagyománya van az FN-nél – elég csak a híres FAL hadipuskára gondolnunk.

Innen is, onnan is

Az M249 talán legérdekesebb vonása a kettős lőszeradagoló szerkezet. Más géppuskákkal ellentétben nemcsak (M27 mintájú) széteső tagú hevederrel, hanem a NATO STANAG (M16) puskatárakkal is megbirkózik. Az elmés megoldás Maurice V. Bourlet belga fegyvertervező nevéhez fűződik. Ennek lényege, hogy a zárfejen két vezetőbordát találunk: a felső borda a hevederből tolja ki a lőszert, a baloldali nyúlvány pedig a tárajkak közül teszi ugyanezt. A lőszer adagolása az egymás alatt elhelyezett hevederbevezető-, illetve tárfészeknyíláson keresztül történik. A rendszer tehát igen egyszerű: a zárfej egyszerre két különböző irányból képes a lőszert csőretölteni.
Mivel a dupla adagolás folyamatosan, váltószerkezet nélkül működik, ezért rögtön szembesülnünk kell a ?bolondbiztosság?, azaz Murphy problémájával. Harci stressz alatt, figyelmetlen kezelőnél ugyanis előfordulhat, hogy egyszerre mindkét forrásból próbálja tölteni a fegyvert. Az így előidézett akadály persze akkor történhet meg, ha nem vesszük észre a már befűzött hevedert, vagy az oldalra kimeredő M16-os tárat. Szerencsére az M249 alá csatolható műanyag rakasz meggátolja a tár behelyezését, és fordítva.
A szekrénytárból töltés lehetőségét alapvetően vészhelyzetre szánták; arra az esetre, ha a géppuskás kifogyna a saját lőszeréből, vagy meghibásodás folytán csak így tudna tovább harcolni. A tárfészket rugós porvédő billenőkapuval látták el, ennek füle a tár behelyezésekor felnyílik, hogy jelképesen blokkolja, megnehezítse a heveder befűzését. Maga a kapu befelé billen a tárfészekbe, és egyúttal tárrögzítőként funkcionál. A tár eltávolításához a fület hüvelykujjal le kell nyomni. Megjegyzendő, hogy M16 tárral a fegyver valamivel magasabb tűzgyorsaságra képes, mivel a zár nem fordít energiát a heveder továbbítására.
A heveder tárolására háromféle rakaszt alkalmaznak az M249-nél, mindegyiket balról a fegyver alá csúsztatva lehet felerősíteni. Leggyakrabban a gyárilag töltött, 200 db lőszeres műanyag doboztárat használják, amit a hadsereg négyesével csomagolva, fémkazettákban kap kézhez. A gyors befűzést a heveder végére erősített műanyag fogantyú segíti. Az oldalfedél lepattintásával a rakasz újratölthető. Méretét tekintve kényelmesebb, ám kevésbé elterjedt alternatívát jelentenek a 100 vagy 200 db lőszeres, fémkerettel megerősített, cipzáras hevederzsákok. Az amerikai M249 géppuskások lőszerjavadalmazása 3 db műanyag rakasz, azaz 600 db lőszer, amiből minden ötödik M856 típusú nyomjelző (max. 900 méterig világít).

Tölts és Tűz!

A hevederes géppuskák működése valószínűleg sok olvasó számára rejtély – különösen, ha a forgó-zárfejes, nyitott zárból tüzelés fogalmát is hozzáadjuk az egyenlethez. Talán az a legegyszerűbb, ha végigvesszük, hogyan zajlik az M249-nél a tüzelésre felkészítés és lövés folyamata.
A golyószóró tűzkésszé tételéhez ütközésig hátra kell húzni a jobb oldalon lévő felhúzókart, majd visszatolni kattanásig. (A felhúzókar a zártól független kezelőszerv, nem fog mozogni tüzelés közben.) A zár nyitott állapotban, hátraakasztva marad. Bebiztosítás után nyissuk fel a tokfedelet és alatta a hevedervezető tálcát is. A töltetlenség ellenőrzése után hajtsuk le a tálcát, és helyezzük bele a hevedert úgy, hogy az első lőszer az ütközőnek simuljon. Tartsuk kezünkkel helyén a hevedert, és csapjuk le a tokfedelet. A fegyver töltve van.
Kibiztosítás után, az elsütőbillentyű meghúzásakor a zár (az összenyomott helyretolórugó hatására) előrecsapódik. A zár útközben jobbra löki a tokfedélben lévő vezérlőkart, ami egy áttételen keresztül balra tolja a hevederhúzó horgot. A horog beleakad a hevederbe. A zár felső nyúlványa előresiklás közben nekiütközik a hevedernek, és kitolja belőle a lőszert. A hevedervezető meggátolja az üressé vált hevederszem elmozdulását. A lőszer hegye lefelé billen az adogatórámpán, a töltényűr felé.
Amikor a lőszer már a töltényűrben van, a hüvelyvonó rápattan a lőszer peremére, az ejektor pedig lesüllyed. A csőretöltés végső fázisában a zárfej belecsúszik a csőfarba, és reteszelőbordái óramutató járásával egyező irányban, 90-fokban elfordulnak. Megtörténik a reteszelés. A cső alatt elhelyezett gázdugattyú a zárfejtől függetlenül, rövid úton tovább siklik előre – ennek hatására az ütőszeg átnyomódik a zárfejen és elsüti a lőszert.
Amikor a lövedék túlhalad a csövön lévő furaton, a sebesen áramló lőporgázok egy része visszajut a regulátoron át a gázhengerbe, és hátratolja a dugattyút. A zárkeret a dugattyú hatására megindul visszafelé. Amikor a gáznyomás már biztonságos szintre csökkent a csőben, a zárfej visszafelé elforogva kireteszel, közben a hüvelyvonó meglazítja a kitágult töltényhüvelyt. Az ütőszeg visszasüllyed a zárfejbe. A hátramozgó zár kihúzza a hüvelyt a töltényűrből.
Amikor a zár már kellő távolságot utazott hátra, az ejektorrúd kinyomódik, és jobbra perdíti ki a töltényhüvelyt a fegyverből. Az üres hevederszem is ekkor távozik, külön kivetőnyíláson keresztül. A mozgásban lévő zár most balra löki a tokfedélben lévő vezérlőkart, a hevederhúzó szerkezet pedig eggyel beljebb rántja a hevedert, új lőszert helyez az adagolótálcába. Ha lenyomva tartjuk az elsütőbillentyűt a tüzelési ciklus megismétlődik. Ellenkező esetben, a zár nyitott állapotban megakad, lehetővé téve a levegő áramlását a csövön keresztül.        

Változatok

– FN Minimi / M249 SAW: az eredeti belga változat annyiban tér el az amerikai SAW-tól, hogy a cső nincs ellátva védőköpennyel, és a rászerelt fogantyú szára egyenes. A tusa acélból készül, formája nagyon hasonlít az FNC hadipuskán alkalmazott megoldásra. Az irányzék és csőszájfék eltérő a két fegyveren.

– Minimi ?Para?: rövidcsövű légideszantos (paratrooper) változat. Betolható tusával van felszerelve, melyet az összecsukáshoz előbb 90 fokban kell tengelye körül elforgatni. Nem nevezhető teljesen önálló modellnek,  hiszen az FN váltókészlet formájában is árusítja. A ?Para? kb. 30 másodperc alatt teljes méretű Minimi géppuskává alakítható vissza.

– SPW / Mk.46 (M249 E4): különleges alakulatok részére gyártott, rövidcsövű változat. Az SPW (Special Purpose Weapon) abban tér el a ?Para?-tól, hogy a súly csökkentése végett vékonyabb csővel rendelkezik, és csak hevedert képes befogadni. Hasonló megfontolásból elhagyták a beépített bipodot, gázregulátort, csőfogantyút, a tusát pedig műanyagra cserélték. A tokfedelet optikai irányzék rögzítésére alkalmas Picatinny-sínnel szerelték fel, a RAS típusú (Rail Adaptor System) előagy pedig további alternatív eszközök felszerelését (pl. mellső markolat, AN/PEQ-2 célmegjelelő, stb) teszi lehetővé. Az USA haditengerészete Mk.46 Mod 0 néven használja a fegyvert.

– Mk.48 Mod 0: az SPW nagyobb kaliberű, 7.62mm NATO változata. A legújabb és legkevésbé ismert model, melyből az US SOCOM (különleges erők hadműveleti parancsnoksága) 2500 példányt rendelt 2002-ben. Súlya jócskán meghaladja a ?Para? és SPW-t, számos alkatrésze kompatibilis az FN M240 (MAG) géppuskával. A gyártó 100.000 lövés élettartamot ígér a tokra, 25.000 lövést a csőre. Óvatos becslések szerint a fegyver 2007-re kerül véglegesen szolgálatba, és az M60E4-et hivatott leváltani.

Álvánnyal az igazi

Legyen bármennyire könnyű, modern, és sokoldalú egy 5,56×45 mm-es golyószóró, tűzerejét letámasztott pozícióból használhatjuk legjobban ki. Állva vagy féltérdről csak 3-4 lövéses rövidsorozatokkal operálhatunk hatékonyan, állvánnyal ugyanez kb. 5-6 lövéses tűzcsapásokra növelhető. Az M249 lemezből hajtogatott bipodja az előagyba van süllyesztve, szárai kampókkal rögzülnek a tok aljába. Nyitáshoz a szárakat össze kell nyomni, majd függőleges helyzetbe fordítani. Magasságuk két lépésben állítható. A bipodot oldalra, és 90-fokkal előre is elforgathatjuk. Az előbbi esetben botcsinálta markolatként szolgálnak az összefogott szárak, az utóbbiban pedig V-alakban merednek előre. Ez ugyan a legkevésbé sem praktikus (különösen épületharc vagy pl. sűrű aljnövényzetben gázolás során), viszont ebből a helyzetből a leggyorsabb ismét függőleges helyzetbe tornászni az állványt. A RAS-előaggyal, mellső markolattal felszerelt változatokon furcsamód nincs lehetőség a bipod összecsukására (az állvány szintén V-alakban mered előre). A tusa végére felcsapható ?vízszintes támaszt? is szereltek, ami fekvő vagy ülő helyzetben sokkal kényelmesebbé teszi a géppuska vállban tartását.
Szükség esetén az M249 járművekre vagy M122 típusú tripodra felerősíthető – ilyenkor hosszabb sorozatokat is leadhatunk, és a 400-600 méterben megállapított célzott lőtáv kb. 200 m-rel megnövekszik. A tárcsákkal ellátott diopteres irányzék 100 0m-ig állítható. Ezen a távolságon egyetlen kattintás oldalirányban vagy magasságban fél méterrel tolja el a becsapódás helyét. A gyakorlat azt mutatja, hogy a diopter harctéri használatát lassan teljesen kiszorítják az Elcan, ACOG, Eotech, vagy Aimpoint gyártmányú, tokfedélre erősített optikák…

Jelentések a csatatérről

Az M249/ FN Minimi több mint két évtizede szolgál különböző hadseregek kötelékében, és eközben számos Közel-Keleti, Ázsiai konfliktusból kivette a részét. A legjobban dokumentáltak az Öböl-háborús és afganisztáni tapasztalatok. Annak ellenére, hogy a fegyver igen megbízható szerkezet hírében állt, fény derült a konstrukció bizonyos hiányosságaira.
Az egyik közismert felhasználói problémát az jelenti, hogy az M249-et csak felhúzott (hátraakasztott) zárral lehet bebiztosítani – ami sok katonát meglehetősen zavar. (Nem teljesen indokolatlanul.) Ennek következménye lett az úgynevezett ?félfelhúzási hiba?, ugyanis a bakák addig ügyeskedtek, míg megtalálták a módját, hogy félig-meddig felhúzott zár mellett is benyomják a biztosítót. Ebben a kondícióban viszont a gépfegyver egyáltalán nem biztonságos, sőt életveszélyes! A következő használatkor ugyanis az elsütőszerkezet elemei megszorulhatnak, és a zár képtelen lesz a hátsó végponton megakadni, aminek az lehet a végeredménye, hogy a fegyver önállósítja magát és kontrollálatlan tüzelésbe kezd. Számos baleset után az USA hadserege új kezelési utasítással, átképzéssel próbált véget vetni a veszélyes gyakorlatnak.
A legtöbb panasz Irakban érte az M249-et, bár a vizsgálatok kiderítették, hogy ezek javarésze az 1980-as években rendszeresített, agyonhasznált fegyverekre vezethető vissza, melyek már bevetésük előtt rossz állapotban voltak. A mindenhova beszivárgó, lisztfinomságú homok aztán megadta a kegyelemdöfést, csiszoló hatására előbb a keresztcsapok lötyögni kezdtek, majd maguktól kihullottak. Pótalkatrész híján a katonák kénytelenek voltak szigetelőszalaggal és műanyag bilincsekkel egyben tartani fegyverüket, ami rendkívül szánalmas látványt nyújtott. Ugyancsak a homok miatt sokkal alaposabb karbantartásra volt szükség, ezért gyakran az engedélyezettnél jobban szét kellett szerelnie a géppuskákat, ami aztán további problémákat generált. A vaktöltény tüzeléséhez készített csőtoldat rögzítésével is meggyűlt a baj. A vászon hevedertartó zsákokat is dícsérték a felhasználók, azonban a nagyobb méretű (200-as) változatnál tervezési hiba folytán összeakadhatott a heveder.

Újabb próbatétel

A felmerült panaszokra reagálva, 2001 májusában az USA tengerészgyalogsága újraértékelte az SAW-t, más fegyverekkel vetve össze teljesítményét. A tesztelést kevés gyakorlattal rendelkező újoncokra bízták, hogy minél több kezelési problémára fény derülhessen. A tesztpéldányok között szerepelt a nehéz csővel felszerelt, nyitott zárból tüzelő Colt M16A2 (mellső markolattal, hidraulikus pufferrel), a szingapúri gyártmányú Ultimax 100 (nagyméretű dobtárból tüzelő könnyűgéppuska), és a HK G36 gépkarabély Béta-C tárral szerelt változata.
A tesztek során 120 000 lövést adtak le, és szinte egyik rivális sem volt képes 10%-nál jobb teljesítményt felmutatni. A HK G36 rovására a távcsöves irányzékot, és azt írták fel, hogy folyamatos tüzelésnél nem maradt kellően a célon. Noha a katonák a Colttal lőttek a legpontosabban, mégis ezzel a fegyverrel történt a legtöbb balesetveszélyes incidens. Az Ultimax rendszer kiválóan teljesített, viszont a résztvevők képtelenek voltak megszokni a túl alacsonyan fekvő irányzékot. Az M249-et kényelmetlen volt álló vagy térdelő testhelyzetből használni, súlya meggátolta kezelőjét abban, hogy a raj többi tagjával lépést tartson.
A teszt konklúziója az lett, hogy az M249 megállja a helyét, de a jövőben majd olyan 5,56 mm kaliberű fegyverrel kell felváltani, ami félautomata tüzelésre is képes (biztosított-automata-félautomata sorrendű tűzváltóval), töltve 6 kg-nál könnyebb, M16 tárakkal működik, az M16A2 irányzékával és felcsatolható bipoddal rendelkezik, tűzgyorsasága pedig ne legyen több 450-600 lövés/percnél.

Használat közben

Első alkalommal az M249 súlya elrettentőnek tűnhet, a 200 db lőszeres rakasszal együtt meghaladja a 10 kilogrammot. Az emberi test azonban meglepően hamar adaptálódik a terheléshez, és egy átlagos testalkatú katona is hamar megszokja a hordozását. Igazán csak a cipelés első órája nehéz, utána már nem érezzük koloncnak az eszközt. Ehhez persze létfontosságú, hogy a géppuskát az M60-as vagy M240-eshez való széles, párnázott szíjon hordjuk, amit ne a nyakunkon, hanem a hátunkon vessünk át vízszintesen. A gépkarabélyoknál divatos, 3-pontos taktikai szíjakat nyugodtan elfelejthetjük. A fegyver hosszát is szoknunk kell, különben könnyen fákba, falakba, vagy egyéb akadályokba verhetjük a csövet. Teljes lőszerjavadalmazással és tartalékcsővel együtt a fegyver összesen kb. 18 kg súlyt ró a lövészre (a 200-as rakaszok súlya 3 kg).
Vállból, állva tüzeléshez a műanyag tusa számomra túl hosszúnak tűnt, fekve viszont (a vízszintes támaszt felcsapva) meglehetősen kényelmes. A tusát a segítő kézzel jól meg lehet markolni, és a vállgödörbe húzni. Az álló és a fekvő pozíció között a legjobb kompromisszum a féltérd, ebből könnyen tovább mozoghatunk, és jóval stabilabb tüzelési platform, mint az álló helyzet. A bipod kinyitása és visszacsukása az előagyba nem egyszerű feladat, nem is beszélve a bipod hosszúságának állításáról. Két kezet igényel a feladat. Már szerényebb aljnövényzetben sem elég a teljes magassága a zavartalan célzáshoz, ilyenkor is inkább féltérdről érdemes tüzelni. Az M249 kézikönyve által javasolt, hónalj alá szorított tüzelési pozíciót én semmilyen körülmények között nem favorizálnám (legfeljebb ha AN/PEQ-2 vagy más célmegjelelő van a géppuskára erősítve).
Az irányzék igen jól használható, könnyen állítható, nemigen érzi magát az ember hátrányban egy közönséges hadipuskához képest. Az 5,56 mm lőszer ilyen súlyú fegyverből elenyésző visszarúgást produkál, a lövő által érzett hátralökőerő leginkább a mozgó részek nagy tömegének tudható be. Ez mégis sokkal férfiasabb érzést kölcsönöz tüzelés közben a géppuskának, mintha mondjuk az azonos lőszert alkalmazó M16-ost használnánk.
A 100 lövés/perc ütemű tüzelés mellett, ha 4-5 másodpercenként adunk le 6-9 lövéses sorozatokat, a csövet 10 percenként kell cserélni. Kétszer ekkora tüzelési sebességnél 2 percenként, 650-850 lövés/perc tűzgyorsaságnál pedig percenként szükséges a csőcsere. Ha fegyverünk nincs csőköpennyel, hőpajzzsal ellátva, érdemes arra figyelnünk, hogy a vállszíj ne érintkezzen az átforrósodott csővel, mert egyszerűen elég. Folyamatos tüzelés mellett, 16 másodperc alatt megszabadulhatunk egy 200-as rakasz tartalmától.
Tekintve, hogy az M249/Minimi erényei jóval túlszárnyalják hátrányait, bizton számíthatunk arra, hogy a 21. században még sokáig ?velünk? marad. Beszerzési ára felszereltségétől függően kb. 600 és 3500 USD között mozog, de sajnos ilyen remek szerkezetet nem akaszthatunk sportfegyverünk mellé. Az amerikai fegyverbolondok nagy bánatára az FN nem készít félautomata működésű ?civil? kivitelt belőle, a ?Class III, transferable? kategóriájú – magánszemélyek által birtokolható – sorozatlövő darabok ára pedig meghaladja a 60 000 dollárt (12 millió forintot)?

www.fnherstal.com

Izsóf Gábor