Az előző számban közölt cikkben megígértem, hogy a lövedékálló mellények konkrét adatairól, lehetőségeiről is szólok. Rögtön az elején szeretném felhívni a figyelmet egy nagyon fontos dologra: aki már látott, viselt, vagy éppen most is használ lövedékálló mellényt és tudja, hogy az milyen vastag, könnyen abba a hibába eshet, hogy feltételezi: az adott lövedékálló mellény véd a repeszektől is és valószínűleg a szúrástól is, elvégre az alapanyag nagy szakítószilárdsággal rendelkezik és a rétegszám is jelentős. Hatalmas tévedés!
Olyan mellény, ami egyforma hatékonysággal védene a lövedékek, repeszek és a szúrás ellen is, létezik ugyan, de azok iszonyúan drágák és alig számítanak elterjedtnek. Különösen a szúrásállóság csalóka. Ha valakinek lehetősége van, próbálja ki, hogy akár egy 44. Magnum lövedéket megállító lágy ballisztikai panelt tartalmazó mellény (ami akár 26?30 réteg védőszövetet is tartalmazhat) milyen könnyedén átszúrható egy egyszerű konyhakéssel is! Ma Magyarországon csak igen elenyésző számban található olyan lövedékálló mellény, ami védelmet nyújt szúrás ellen is. A használatban és forgalomban lévő lövedékálló mellények szinte egyike sem alkalmas szúrás elleni védelemre és erre nyomatékosan szeretném felhívni mindenki figyelmét!
Hogy honnan lehet megtudni, hogy véd-e szúrás ellen is az adott mellény? Nos, ha a mellény lelkiismeretes gyártótól származik, akkor a mellénybe varrt, szitázott adatlapon ? ha angol nyelven is ? fel van tüntetve ez, illetve ennek ellenkezője, azaz, hogy szúrás ellen véd, vagy nem véd. Hasonló a probléma a repeszállósággal is. Most mondhatja valaki, hogy mi a különbség a lövedék és a repesz között, hiszen mindkettő fém, nagy sebességgel csapódik a mellénybe (védőanyagba), tehát eltérés legfeljebb csak a méretekben lehet, a ballisztikai védőanyagra gyakorolt hatásban nem. Látszólag ez így is van, ám a valóságban kissé más a helyzet: általában a repeszekkel szemben sokkal rosszabbul viselkednek a mellények. Ennek megértéséhez tekintsük át röviden, hogyan ?működnek? a lágy ballisztikai védőanyagok.
Jelen pillanatban túlnyomó többségében úgynevezett aromásított poliamid (rövidített nevén: aramid) az alapanyag, függetlenül attól, hogy mely gyár állítja elő. Ennek elemi szálai pontosan úgy néz ki, mint például a gyapot, azaz sok kis vékony szál, amit textilipari eljárással cérnává sodornak, majd szövetté szőnek. A kész szövetet az egyik gyártó KEVLAR-nak, a másik TWARON-nak, a harmadik pedig más névvel illeti, de a lényeg ugyanaz, ide értve a szakítószilárdság szinte teljes azonosságát is. Nálunk jelenleg túlnyomó többségében a KEVLAR van elterjedve, ami talán annak tudható be, hogy az alapanyagot gyártó DuPont cég igen jó üzletpolitikát folytat és sikeresen teríti ezt az alapanyagot a nemzetközi piacon és nálunk is régóta jelen van. Az AKZO NOBEL cég által gyártott aramid, illetve az ebből készülő TWARON szintén széles körben használt. Jószerével szabad szemmel nem is igen lehet megkülönböztetni egymástól ezeket (és a többi cég által készített) aramid alapú szöveteket egymástól. Jellegzetességük a sárga szín és a szövet klasszikus szövési módja.
A védőanyagként használt másik alapanyagot SPECTRA néven ismerhettük meg. Új, mindössze néhány éves fejlesztés eredménye. Az elemi szálak hasonlóak a gyapjúszálakhoz, viszont színe fehér és általában nem sodorják fonallá, hanem szálirányba rendezik és műgyantába ágyazzák, így pergamenszerű fehér lapokat készítenek belőle. Úgy tűnik, nagyon perspektivikus anyag, viszont a műgyanta ágyazás miatt a belőle készített több rétegnyi védőpanel merevebb, mint az aramidból készült panel. A SPECTRA-t kis mértékben használják ugyan lövedékálló mellényekben is, de jelenleg fő felhasználási területe a merev védőpanel-készítés, pl. gépjárművek páncélozásához. Tömege kellemesen alacsony, ami fontos mutató, így a járműveknél eredményesen lehet vele csökkenteni az adott védőképességhez nélkülözhetetlen, ám nagyon nehéz beépített acél vagy kerámia mennyiségét.
Függetlenül attól, hogy milyen anyagból készül a lágy ballisztikai védőpanel, a működési mechanizmus szinte azonos. A neki csapódó tárgyat (lövedék, repesz, kés stb.) az elemi szálak, illetve a szövet és szövetrétegek a magas szakítószilárdságuk révén állítják meg. Egy adott becsapódási energia mellett annál jobb ez a megállító hatás, minél nagyobb felületen oszlik el az energia, hiszen annál több elemi szál nyeli el azt. A lövedékeknél a legegyszerűbb az eset, hiszen azok általában ólom maggal rendelkeznek. Ezek a lövedékek, nekiütközve a védőanyagnak, az első néhány réteg szövetet átszakítják, de eközben deformálódnak, fokozatosan felgombásodnak, tehát a többi szövetréteget már egyre nagyobb felületen nyomja. Néhány átszakított szövetréteg után már akkora a lövedék lapulása, hogy az energiája nagyobb felületen oszlik el, mint amennyi az elemi szálak, illetve a belőlük szőtt szövet átszakításához elegendő. Ennek köszönhető, hogy egy .44 Magnum ólomlövedéket eredményesen állít meg 28?30 réteg aramidszövet.
Nagyobb a gond az acélmagvas lövedékeknél, ahol bizony vagy tetemesen meg kell növelni a rétegszámot, vagy pedig kiegészítő védőanyagokat kell beépíteni a lágy ballisztikai védőanyag elé (különösen karabély- és puskalőszerek esetében). A legjobb erre a hagyományos mechanikus védelem, azaz a kerámia, acél, titán, vagy egyéb fémek, illetve ezek kombinációi. A repeszek esetében általában acéldarabkákkal számolunk, amelyek nemigen deformálódnak, csakúgy, mint például a tőr, vagy kés hegye sem. Ennél fogva a rétegeken keresztül történő áthaladásukkor nem növekszik meg az a felület, amin az energia támad, tehát minden egyes rétegnél szinte ugyananynyi elemi szál veszi fel az energiát. Ez az energia viszont csak annyival csökken, amennyi az egyes rétegek elemi szálainak átszakításához szükséges. Gondolom, így már érthető, hogy a repeszekhez és a szúró tárgyak elleni védelemhez nem elegendő a rétegszámot növelni, legalábbis az ésszerűség határain belül. Éppen ezért a gyártók egészen másfajta szövési módot és egyéb technológiai eljárásokat alkalmaznak a repeszek, illetve a szúró eszközök elleni védelemhez, mint a sokkal egyszerűbben kezelhető lövedékállósághoz. Ez utóbbiakról, tehát a repesz, illetve szúrásálló védőanyagokról, mellényekről majd külön ejtek szót, most csak a lövedékálló mellények felhasználói szempontból fontosnak ítélhető kérdéseit tekintem át.
Arra már utaltam az előző alkalommal, hogy a lágy ballisztikai testpáncélok (ahogy a szakterminológia a lövedékálló mellényeket is nevezi hivatalosan) alapvetően három viselési módra készülnek: ing alatti hordásra (testmellények), felsőruházat alatti hordásra és nyílt viseletre. Mivel gyakorlatilag valamennyi mellénytípus ugyanolyan alapanyagokból készül, így a viselhetőség, azaz a rejtve hordhatóság a beépített rétegek számától függ. Minél több a réteg, annál nagyobb energiájú (és ezáltal kaliberű) lövedéket képes megállítani, viszont annál vastagabb, tehát annál kevésbé takarható el. Egyszerű magánemberként természetesen csak az első két viselési mód jöhet szóba. Nemcsak azért, mert furcsa látványt nyújtana az illető (mondjuk egy üzletember vagy politikus), ha harcimellény-fazonban jelenne meg, hanem azért is, mert azonnal látszana, hogy lövedékálló mellény van rajta, méghozzá jól azonosítható típus, amiről a szakavatott szem nagy valószínűséggel saccolja meg a védelmi szintet, tehát pontosan tudni fogja, milyen fegyverrel érdemes támadni az adott mellényt az eredményes átlövés érdekében.
A különböző védelmi szintek bemutatásához az amerikai NIJ 0101.03 számú szabványt hívom segítségül, már csak azért is, mert ezt a világon mindenhol ismerik, sok helyen alkalmazzák, emellett igen életszerű is. Általában mindenhol, ahol e szabvány szerint osztályozzák a lövedékálló mellényeket, a vizsgálatokba beleteszik azokat a lőszereket, amelyek leginkább jellemzőek az adott ország viszonyaira. Ugyanígy van ez jelenleg nálunk is, legalábbis addig, amíg el nem készül a testpáncélokra vonatkozó magyar szabvány, ami teljes egészében az itthoni körülményekre lesz adaptálva. Ez a szabvány már készülőben van, várhatóan még ebben az évben kiadásra kerül és akkor részletesen be fogom mutatni.
Az amerikai szabvány természetesen az ott használatos és elterjedt lőszerek szerint csoportosítja a mellényeket és állít fel különböző védelmi szinteket. Köztudott, hogy a maroklőfegyverek esetében Amerikában az utóbbi évekig gyakorlatilag nem is léteztek acélmagvas lőszerek, kivéve persze a speciális, csak a különleges szervek által használatos lőszereket. Nagy tömegben, szabad kereskedelmi forgalomban azonban csak ólommagvas lövedékek vannak, amik köztudottan nagyon jól deformálódnak a becsapódás során, tehát szépen lehet ellenük védekezni lágy ballisztikai anyagokkal. A lövedék gombásodáshoz való ragaszkodásuk nem konzervativizmus, hanem annak a filozófiának a része, miszerint a maroklőfegyverek a közelharc fegyverei, egy személy ellen kell használni és alapfeladat a meglőtt személy megállítása, lendületének megtörése, a lehetőleg azonnali cselekvésképtelenné tétel. Ez pedig áthatoló lövedékkel (mint például az keménymagvas lövedékek, de ide lehet sorolni, bármilyen furcsa is, a jól ismert Parabellum lövedéket is) szinte megoldhatatlan.
Az amerikai szabvány a kézi lőfegyvereket teljesítményük alapján, a mellények védelmi szintje tekintetében hét csoportra osztja, a különböző védelmi szinteket római számokkal jelölve. Ezek a következők:
I-es védelmi szint:
? .38 Special, 10,2 grammos, köpeny nélküli ólomlövedékkel, 259 m/s kezdősebességgel (ez a klaszszikus, nálunk is használatos lőszer).
? .22 LR HV, azaz nagy sebességű (320 m/s), 2,6 gramm tömegű, köpeny nélküli lágyólom lövedékű kispuskalőszer.
II/A védelmi szint:
? Alacsony sebességű .357 Magnum: 10,2 gramm lövedék tömeggel és 381 m/s sebességgel. A lövedék félköpenyes, ólommagvas. Kb. 5 cm-es csőből repül ki ekkora sebességgel.
– Alacsony sebességű 9 mm FMJ (azaz Parabellum lőszer): 8 gramm lövedéktömeggel és 332 m/s sebességgel. Ezt a sebességet max. 10 cm csőhosszúságú pisztoly produkálja.
II. védelmi szint:
? Nagy sebességű .357 Magnum: 10,7 gramm lövedéktömeggel és 425 m/s sebességgel. A lövedék félköpenyes, ólommagvas. Ezt a sebességet hosszú fegyvercső tudja teljesíteni.
? Nagy sebességű 9 mm FMJ (azaz Parabellum lőszer): 8 gramm lövedéktömeggel és 358 m/s sebességgel. 12?15 cm-es fegyvercső adja ezt a sebességet.
III/A védelmi szint:
? .44 Magnum: 15,5 grammos lövedékkel, 426 m/s sebességgel. A lövedék lapos orrú, ólommagvas.
? Extra nagy sebességű 9 mm FMJ (Parabellum): 8 gramm lövedéktömegű, 426 m/s sebességű. Ezt minimum 18?20 cm hosszú csővel rendelkező géppisztolyok produkálják.
III. védelmi szint:
? 7,62 mm-es (.308 Winchester): lövedéktömeg 9,7 gramm, sebesség 838 m/s. Kifejezetten hadi karabélylőszer. Hasonlít a mi AMD?65 géppisztolyainknál használt lőszerre. Teljes köpenyes, ólommagvas.
IV. védelmi szint:
? 30?06-os páncéltörő lőszer: lövedéktömeg 10,8 gramm, sebesség 868 m/s. Hasonló a mi 7,62x54R, azaz a 39M hadi lőszerünkhöz. A lövedék fémköpenyes, acélmagvas.
Különleges védelmi szint:
Ennek vizsgáló lövedékeit a megrendelő határozza meg, amelyek feltehetően még az előzőeknél is nagyobb teljesítményűek.
Mint látható, valóban az összes szóba jöhető kézi lőfegyver teljesítményét figyelembe vették és az egyes fokozatok közötti szinthatárokat általában fegyverfajtákhoz kötötték (kis, közepes és nagy teljesítményű maroklőfegyverek, géppisztolyok, karabélyok és puskák). Teljes egészében hiányoznak azonban belőlük az acélmagvas maroklőfegyver-lőszerek, amit minden ország saját maga épít bele a szabványába, amennyiben az amerikaiból indul ki. Érdemes ezt tenni, hiszen a nem deformálódó acélmagvas pisztolylőszerek alaposan felborítják a szépen megalkotott amerikai szisztémát.
A következő alkalommal ismertetem az egyes viselési szintekhez tartozó lövedékálló mellények ésszerű védelmi szintjeit, illetve folytatom az ide vonatkozó tudnivalók tárgyalását.
Klabacsek Gyula