Vannak nagyon ismert hadifegyverek, amikre rengetegszer hivatkoznak a szakirodalomban, vagy akár sokat látjuk őket filmekben, de a gyakorlatban – hacsak nem egy adott ország katonája egy adott korban az ember – vajmi keveseknek van vele bármi gyakorlati tapasztalata. Nekem az izraeli GALIL gépkarabély is ilyen volt. Most azonban sikerült egy eredeti hadifegyverből öntöltőre lebutított darabbal élménylövészkedni egy kicsit.
UZI és FAL helyett?
Maga fegyver az 1960-as évek végén, 1970-esek elején született, mert az UZI géppisztoly és az FN FAL önműködő puska (meg számos egyéb becsempészett holmi) közé (vagy inkább helyettük) szerettek volna az izraeliek egy olyan köztes lőszeres, megbízható gépkarabélyt, mint amilyen az arab ellenségeik kezében volt az AK-47/AKM-alapú fegyverekkel.
A főtervező Jiszrael Galil (születési nevén Balasnyikov) is a névrokona fegyverét vette alapul, valamint az abból létrehozott finn Valmet RK62-t, és persze az akkoriban újnak számító amerikai 5,56×45 mm-es lőszert. Rendszertanilag, működésben tehát a Galil ugyanaz, mint egy AK, de vannak itt finomságok azért!
Nem akadálymentes
A lőszerből nekünk adódtak gondjaink, mert a polgári .223 Remington és a hadi 5,56×45 mm bár szinte ugyanaz, de a katonai töltényűrméret kicsit eltér és a maximális gáznyomás is.
Nekünk teljesen megbízhatóan a vashüvelyes 4 g FMJ Barnaul lőszerrel működött (ez érezhetően nagyobbat is rúgott hátra), a Fiocchi és PMC rézhüvelyes FMJ lőszereiből volt amit csőretöltéskor gyűrt be, volt, ami kivetési hibát okozott. Biztosak azonban a kb. 120 lövés során felmerült akadályok okában nem lehetünk, mert szétszedéskor találtunk egy bedarált gumipuffert a zár mögött. Aminek semmi keresnivalója ebben, csak a modernebb műanyagtokos Galil ACE utódokba való. 35-lőszeres eredeti fémtestű ívtárakat használtunk.
A fegyver lövés közbeni hátrarúgása nagyon csekély (nagyon nehéz fegyver, közel csőtengelyvonalbeli tusa, könnyű lövedék), ugyanakkor a felettébb vastag, 480 mm hosszú cső okán borzasztóan orrnehéz. Tipikusan függőlegesen kiterjedt szórásokat tudtunk vele lőni szabad kézből. De ettől még az Oszama Bin Laden Zombi-lőlapok leküzdése hibátlanul sikerült:-).
Kétkezes kényelem
Amiben drasztikusan jobb, mint egy kortárs kalasnyikov az az ergonómia és a sütés. Az elsütőszerkezet némi előhúzás után kifejezetten tisztán, élvezetesen finoman old le. Az pedig korát megelőző, hogy teljesen kétkezes, a biztosító-tűznemváltó (aminek itt hiába húztuk középső állásába) a pisztolymarkolaton jobb hüvelykujjal és pillekönnyen kezelhető, a kalasnyikovokon gyakran szoruló jobb oldali nagy lemezfül is szinte súrlódásmentesen járt. A felfele fordított felhúzókar zseniálisan egyszerű és nagyszerű, a tárkioldó eleve kétkezes és alaposan megnövelt egy AK-éhoz képest! A válltámasz pedig gumírozott felületű, atomstabilan áll, pofadékként is használható, mégis könnyen, csak lefele nyomva becsukható.
A pisztolymarkolat kifejezetten kényelmes fogású, sokkal jobb mint bármely AK-é akkoriban, talán az AMP-69-et leszámítva. Az előágy bizony vastagnak érződött nekem, de azért mert az is! Ez viszont pont az átgondolt tervezés eredménye: gyakorlatilag egy belül függőlegesen nyitott műanyag hasáb, ami szellőzni engedi a csőfart, nem is ér hozzá a gázhengerhez, a sivatagi körülmények között sem melegszik túl a fegyver, nem gyulladhat ki a fa előágy, mint a Kalasnyikovnál.
Egyértelmű fejlesztés a duplázott irányzóvonal, hiszen a masszív, merev tokfedél hátuljára került a nézőke.
A részleges szétszerelés egy ponton tér el a Mihail- és a Jiszrael-féle K/Balasnyikovok között: a gázhenger rögzítése sokkal praktikusabb a héber feliratú darabon. A csőtartó tömb tetején egy kis sínbe csúszik be a gázhenger csöve, nincs külön kar az oldására.
Hogy akkor miért nem lett sikeresebb?
Nekünk a lőtéren nagyon bejött a fegyver, talán a legkényelmesebb Kalasnyikov származék, pláne akkor, ha alapul vesszük, hogy tervezésekor még meg sem születtem, pedig már őszülök. De a forgácsolt acéltok és a feleslegesen hosszú és nehéz cső (majd’ 6 centivel hosszabb, mint egy AK-47-é) nem okozna felhőtlen örömet, ha katonaként egész nap 35-40 fokban kéne hurcolnom!
Nem véletlen, hogy a 1990-2000-es évekre a sokkal könnyebb M16, M4 és persze a kompakt, műanyagtokos TAVOR váltották a Tzahalnál.
Azonban a műanyagtokos 21. századi Galil ACE több országban rendszerben/licenc alapján gyártásban van – Chile és Vietnam hadserege is ezt rendszeresítette, persze az előbbi 5,56×45 mm, az utóbbi 7,62×39 mm kaliberben.
Vass Gábor