A cikk előtt előre kell bocsátani, hogy e sorok szerzője finoman szólva sem szimpatizál az itáliai műszaki termékekkel, pláne fegyverekkel ? annál inkább a pizzával, spagettivel, parmezánnal. Ezen ? rossz tapasztalatokkal alátámasztott ? előítéletemet félretéve igyekeztem azonban közeledni a tesztünk tárgyát adó Beretta M92F pisztolyhoz, mely kétségtelenül az olasz fegyveripar legismertebb, legsikeresebb terméke.
3 évtizedes modelltörténet
A Beretta M92 pisztolyokat igazából az 1980-as évek második felének amerikai akciófilmjei tették ismertté a nagyközönség előtt, azonban a típus históriája régebbi.
A direkt előd a Beretta M1951 volt az első 9 mm Luger kaliberű Beretta pisztoly, mely már hordozta a karakteres Walther P38-féle reteszelést, de csak single action elsütőszerkezetű és egysoros táras fegyver volt.
Mivel az M1951 már megjelenésekor is elavultnak volt tekinthető, az 1970-es évek elején elkezdődött az utódjelölt kifejlesztése. Ez lett az Olaszországban 1976-tól gyártásba került M92, tervezői Carlo Beretta, Giuseppe Mazzetti és Vittorio Valle voltak.
Az új M92 tárja kétsoros volt, 15 db lőszeres kapacitással, az elsütőszerkezet pedig DA/SA.
Természetszerűleg ez az ?első verzió? még távol állt a maitól, hiszen tokbiztosítós volt, nem volt fesztelenítője, tárkioldója a markolat fenekén volt, sátorvasa pedig lekerekített alakot formázott ? ebből az ősmodellből csupán mintegy 5 ezer darab készült.
A brazilok 1977-ben rendszeresítették a fegyvert, de helyi gyártásban, ezt az üzemet vette aztán át a Taurus, és módosított formában mai napig gyártja a saját PT92-es családját. A másik ismert ? bár későbbi ? legális klón a dél-afrikai Vektor Z88.
Az újabb, szánbiztosítós-fesztelenítős kivitel lett az M92S, az olasz fegyveres erők és rendvédelmi szervek fokozatosan tértek át erre a típusra. Itt a gyártás során áttértek a nyomógombos tárkioldóra, a tárak egy ideig úgy készültek, hogy mindkét változatba jók legyenek, de az olasz mérnöki munkára jellemző, hogy a csereszabatosság nem mindig valósult meg.
Az M92S (eredetileg S?1) jelű verzió a US Air Force tenderen nyert, itt bevezették a passzív ütőszeg-biztosítást. Ebből aztán effektíve beszerzés nem lett, mert az értékelési feltételeket túl sokan vitatták.
A US Army XM9 tenderén nyerni aztán még sokkal nyögvenyelősebb dolog volt, de ez hozta el végül a világhírt.
XM9-tender
A huszadik század elejének műszaki színvonalán álló Colt M1911(A1) hadipisztolyok leváltása 1945 után többször is felmerült az USA-ban, de a készletek elhasználódása az 1980-as évekre már a hadrafoghatóságot is veszélyeztette.
Az XM9 tender ? mely a Joint Service Small Arms-program (összhaderőnemi kézifegyverprogram) része volt ? világosan elkötelezte magát egy 9 mm Parabellum kaliberű (NATO-szabvány lőszer), revolverező elsütőszerkezetű pisztoly mellett.
A kor majd? minden fontosabb gyártóját megversenyeztető tender során az értékelők több módosítást követeltek meg a Berettától is. Így az M92F sátorvasa szögletes lett, csőfuratát keménykrómozták, a markolat elejének dőlésszögén módosítottak, a felületkezelés pedig a mattfekete, ellenállóbb Bruniton márkanevű lett. Utóbb a 10 ezer lövéses elvárt élettartam elérése, illetve meghaladása érdekében a gyár által 5 ezer lövésenként cserélni javasolt retesztesteket is áttervezték tartósabbra.
A tisztán harcászati-technikai értékelés során a SIG P226 győzött ugyan, de alacsonyabb ára miatt a Beretta M92F-et rendszeresítették M9 jelzés alatt. Más kérdés, hogy a döntés után ? főként a hazai ipart képviselő S & W és Colt nyomására ? még kongresszusi vizsgálóbizottság is alakult a ?Beretta ellen?.
Apropó ?hazai ipar?, az USA fegyveres erőinél szolgáló M92F pisztolyok az USA Maryland államának Accokeek városában létrehozott új üzemben készültek. Így a haderő nem függött a tengerentúli importtól.
Hivatalosan az amerikai fegyveres erők által rendszeresített (megvásárolt) mennyiségről ellentmondásos információk állnak rendelkezésre, 360 ezer és 500 ezer darab között.
Az előző .45 ACP kaliberű M1911A1 pisztolyokhoz képest az új csataló lényegesen megbízhatóbbnak mutatkozott, és kisebb hátrarúgása okán az újoncok kiképzése is könnyebbé vált ? kivéve, ha az újonc kistermetű, kiskezű, tehát például nő volt. Az idősebb generáció persze kezdetektől fogva lenézte a 9 mm Luger kalibert, elégtelennek ítélve stophatását.
Nem véletlen tehát, hogy ez azóta is állandó évődések tárgya, ugyanezek a harcosok ugyanis a .45 ACP-nél többszörösen erősebb .223 Remingtont is szidják, mint a bokrot.
A 2001 szeptember utáni erősen poros vidékeken való bevetések során számos akadály is bekövetkezett az M9-esekkel harc vagy kiképzés közben. Ezek oka egyértelműen elkoszolódásra, főként a tár elkoszolódására vezethető vissza.
A típus amúgy sem tekinthető már korszerűnek (tervezése óta mintegy 30 év telt el!), így az USA-ban is megindultak a ? valószínűleg ? részleges leváltására irányuló lépések. A Joint Combat Pistol program visszatérést jelent a .45 ACP kaliberhez ? ha megvalósul (lásd lapunk korábbi cikke). Azt érdemes nem elfelejteni, hogy a modern háborúkat még a lövészkatonák sem maroklőfegyverrel vívják meg, az csupán vésztartalék.
A Beretta M92F másik nagy Itálián kívüli alkalmazója a francia haderő, és annak részét képező csendőrség. Az itt szolgálatban levő hazai gyártásban a PAMAS nevet kapott, mintegy 200 ezer darab Beretta pisztoly leváltásáról már megszületett a döntés, helyüket német?amerikai műanyag tokos SIG Pro 2022-es pisztolyok veszik át (9 mm Luger).
A M92F-t és változatait számos rendőri szerv is rendszeresítette világszerte ? főként az USA-ban a hadipisztolykénti rendszeresítést követően. Az 1990-es évek második fele óta azonban innen is kiszorulóban van a típus, hiszen az újabb tervezésű műanyag tokosok könnyebbek, kompaktabbak, egyszerűbben kezelhetők és olcsóbb formátumban gyakran nagyobb tűzerőt ígérnek.
Szántörés legendája
Még egy dolog, amiről mindenképpen szót kell ejteni a Beretta M9 kapcsán, ez pedig a szántörés kérdése. Az 1980-as években sorra jelentették be az amerikai különleges alakulatok tagjai, hogy újonnan kapott pisztolyaik szánja néhány ezer lövés után a hüvelykivető nyílásnál kettétörik és a lövész arcában köt ki. Ezek az események szerencsére nem okoztak komoly sérüléseket, de az ijedtség annál nagyobb volt. Valójában kevesebb, mint 10 szán tört el.
Ennek okát többféleképpen magyarázzák, de a leghitelesebb sztori a következő: a franciák szállították az olaszoknak az első 5000 szánt, mielőtt a francia GIAT elkezdte volna a komplett pisztolyok gyártását. Ezekből a szánokból azonban jó néhányat az amerikai haderőnek szánt pisztolyok gyártásánál használtak fel. Mint utóbb kiderült, ezek metallurgiailag gyengébbek voltak a megkívántnál. De még ez sem okozott volna bajt, ha az amerikai speciális egységek nem valami eredetileg géppisztolyba szánt, jóval nagyobb teljesítményű lőszerrel alkalmazták volna.
A lényeg azonban, hogy a vizsgálatokat követően a kakastengelyt túlméretezték, és az esetlegesen elrepedő szán hátsó részét ez gátolja meg a szabad repülésben. Ez a verzió lett az M92FS. Érdekes, hogy megkísérelték a szán felül zárttá tételével is orvosolni a bajt, de ekkor a hüvelykivetési hibák száma ugrott meg.
Szerkezet: Walther P38 után szabadon
A Beretta M92F rövid csőhátrasiklásos, billenő retesztestes reteszelésű ? egy az egyben a Walther P38 megoldását vették át, csak éppen itt egy darab nagyméretű helyretoló rugót találunk, mely a cső alá került. A helyretoló vezetőrúdja korábban acél volt, ma már sajnos áttértek az olcsóbb műanyagra.
Az ilyen reteszelési megoldású pisztolyoknál a cső nem billen le, mint a jól ismert Browning-féle konstrukcióknál, hanem hossztengelyirányban mozog hátrafele. Teoretikusan így pontosabb lenne a pisztoly, gyakorlatban egyáltalán nem ? a tesztelt M92F-en is reteszelt helyzetben minden irányban könnyedén mozgott, lötyögött a cső. Ezt a nagyon drága sportváltozatoknál egy menetes persellyel a csőtorkolatnál orvosolták.
A billenő reteszelőtestek a csőfar két oldalán kapcsolódnak be a szánba mart fészkekbe, így a pisztoly feltűnően széles, és a szán anyaga pedig pont a reteszelőtesteknél a legvékonyabb. Ráadásul itt felülről nyitottak a reteszelőfészkek, eső, sár, por megtalálja az utat befele ? igaz a nyitott szán miatt kifele is.
Az elsütőszerkezet az alap F-modellen (többit lásd később), mint amilyen a tesztelt is, DA/SA, tehát revolverező, szánon elhelyezett, kétkezes biztosító-fesztelenítő karral. Ez lefele fordított állásában fesztelenít és szétkapcsolja az elsütőszerkezetet. Az elsütőrúd a tok jobb oldalán, azon kívül halad, tehát egy az egyben a P38-asé. A pisztoly passzív ütőszeg-biztosítással rendelkezik, ennek reteszelődugója a szánból felfele kimozdul sütéskor, tehát a szennyeződések plusz egy nyíláson át juthatnak a fegyverbe. A biztonságot szolgálja a hüvelyvonó pirosra festett, szánból kiemelkedő, tapintható elülső része, mely csőretöltés-jelzőként funkcionál.
Benyom és lefordít ? részleges szétszerelés
A Beretta M92 részleges szétszerelése karbantartáshoz egyszerű. Ellenőrizzük a töltetlenséget. A sátorvas felett, a bal oldalon levő szétszedőkart kell lefele fordítani (de előbb ennek rögzítő rugós reteszét jobb oldalról be kell nyomni), majd az egész szerelt felsőrész kiszedhető.
A helyretoló rugó és vezetője, majd a cső is könnyen kiszedhető lefele a szánból. Egy dologra figyeljünk azonban: a retesztest is kivehető, kiejthető és eléggé kicsi ahhoz, hogy egy sáros lövészárokban ne legyen túl könnyű megtalálni.
A retesztest egyébként könnyen visszacsusszan helyére a csőszakállon, ha sikerült eltalálni a megfelelő szöget, egyébként játszadozik vele az ember egy kicsit.
A pisztoly összeszerelése fordított sorrendben történik, a szétszedőkar visszacsukására legjobb módszer a hátraakasztott szánnál való próbálkozás.
Főbb variációk
Az idők során az M92-család számos kivitelben került a polgári, illetve katonai és rendvédelmi szervek piacára. Összesen mintegy 40 különféle pisztoly tagja e nagy családnak.
Ezek gyakran csak kis szériában és/vagy rövid ideig gyártott típusok (pl. Billennium) voltak. Az említésre érdemesebb verziókat tárgyaljuk csak.
? Kaliberek: a 92-esek a 9 mm Luger, a 96-osok a .40 SW, a 98-asok a 9×21 mm, a 99-esek a 7,65 mm Luger lőszert tüzelik. Az utolsó kettő az olasz belső piacra, illetve azokba az államokba került, ahol polgári célra tiltottak a hadi kaliberek. A felsorolásból látszik, hogy az amerikai piac ?szíve csücske?, a .45 ACP nem szerepel a családtagok között, mert az még sokkalta szélesebb, gyakorlatilag kezelhetetlen pisztolyt eredményezett volna.
? Az elsütőszerkezet-konfigurációk: az alap F (DA/SA) megoldásról már szóltunk. A D-jelzésű modellek DAO (csak revolverező) elsütőszerkezetet kaptak, nincs semmilyen biztosító rajtuk, az USA-ban rendőri célokra kedvelt. A DS-modelleken ellenben van (merőben feleslegesen) biztosító, ez a típus nagyon ritkán fordul elő. A G-jelzésű modellek DA/SA elsütő-szerkezete csak fesztelenítő funkciójú kart kaptak a szánjukra, biztosítási funkció nélkül ? így a rendőr/katona nem felejthette bebiztosítva pisztolyát. A sportmodellek csak single action elsütőszerkezetet és tokbiztosítót kaptak.
? Különböző méretek: a legyártott M92-családtagok többsége teljes méretű, szolgálati fegyvernek készült. Próbálkoztak kompakt (rövidebb cső/szán és markolat) mérettel: a Compact-L kétsoros (13 db), a Compact-M egysoros, 8 darabos tárat kapott. Ezek azonban nem lettek sikeresek, mert még ilyen méretben is hatalmasak maradtak rejtett viselésre. A Centurion normál méretű tokhoz kapcsolta a rövidebb felsőrészt, ezt már számos rendőri szerv preferálta.
? Anyagok: a sportváltozatok kivételével az M92-esek alutokosak. A szán és a cső lehet rozsdamentes acél (INOX) vagy bruniton (mattfekete) felületkezelésű szénacél. A Birgadier-modellek szánja a reteszelőfészkeknél megvastagított. De nem oldalirányban, hanem felfele. Szubjektív véleményem szerint elképesztően ronda lett, kifejezetten szükségmegoldásnak tűnik az a változat.
Az teljes méretű M92 pisztolyokhoz létezik alumíniumszános .22 LR váltókészlet is.
Jujj, de látványos!
A tesztünkben szereplő M92F INOX pisztoly közismert formájával, gyönyörű mattezüst színével minden nem fegyverbarátból is a ?ejha, ez már stukker a javából? arckifejezést hozta ki. Az kétségtelen, hogy elképesztően látványos a hatalmas pisztoly, az olasz designerek azóta sem tudták felülmúlni az M92F sikerét, sem az M8000, sem az M9000, sem a PX4 szériával.
A gondok akkor kezdődnek, amikor kézbe vesszük a pisztolyt. Átlagos vagy az alatti kézméretnél ugyanis brutálisan vaskosnak érezni a markolatot, küzdünk az elsütőbillentyű elérésével DA-ban. A kezelőszervek, így a tárkioldó vagy a szánakasztó elérése alapos fogásváltás nélkül teljesen esélytelen. Ráadásul tesztfegyverünkön levő Pachmayr gumi markolathéj még javít is valamit az egyébként szögletes markolat fogásán. Nehezen hihető, de az M92 markolata érezhetően vastagabb, mint a szintén drabális FÉG P9R-é!
Leszögezhetjük, hogy az M92F klasszikus verziója csak a nagykezű férfitársadalom számára készült ? egy igazi olasz macsó.
Csekély hátrarúgás
A nem túl nagy impulzusú 9 mm Luger lőszer és egy teljes méretű, vaskos, nehéz szolgálati pisztoly találkozásakor nem kell eszement hátrarúgásra számítani. Az M92F pisztollyal sem volt rossz lőni, a gyors tüzelés kifejezetten könnyen ment. 10 méterről a 8-a lőlapok célfeketéjébe csapódott ráduplázásaim 80%-a. A gumimarkolat tökéletesen csúszásmentesnek bizonyult.
Egy Fobus tokból rántva ? DA-ban leadva az első lövést ? viszont előjöttek a kompatibilitási problémák. Tudniillik túl kicsi a kezem ahhoz, hogy jól előrántsak, és egyúttal jól tudjak revolverezni (igen hosszú az útja), majd átváltani single action lövésre.
Ha kézből lövök lassan, revolverezve, akkor persze 5 lövés szórása 10 méterről bőven 8 centi alatti lesz.
A 25 méteres pontlövő próbálkozásaimnál aztán kijött az elsütőszerkezet hadipisztolyos volta. Felhúzott kakasnál az elsütőbillentyű kb. 5?6 mm-t húzandó hátra ? erővel, mert ekkor oldom ki a passzív ütőszeg-biztosítót, majd a sütési pont valahol egy 2 mm-es szakaszon belül van, és utána még van 3?4 m túlhúzás. A harcmezőn vagy rendőrségi bevetés során ezzel nincs semmi gond, no de pontlövészet közben elég a legkisebb dekoncentráció és máris elszállt a lövés. Átlagosan 10 lövésből 7-et tudtam a célfeketében tartani, azon belül a legjobb szórás egy körnegyednyi (kb. 10 centi) volt.
A fegyveren levő nem gyári, olasz LPA állítható irányzék jó célképet ad, de az eredeti gyári nézőke is hatalmas, jól látható. Egy lényegesen keskenyebb markolat és egy kicsit jobb sütés sokat lendítene a fegyveren.
Ami viszont maximálisan a fegyver pozitívuma, az a megbízhatóság. Majdnem 200 darab 9 mm Luger FMJ 8 grammos MFS-gyártmányú lőszert lőttünk el a pisztollyal, és egyetlen elcsettenés vagy akadály sem volt. A nyitott szán és a teljes méret azért sokat jelent.
Mit és mennyiért?
A Beretta M92F pisztolyokat jórészt szerelemből, akciófilmek hatására vásárolják a civilek világszerte. Napi rejtett viselésre (sőt, úgy általában is) olyan 1,90 méter feletti testmagasság és olyan 120 kilós testtömeg mellett jöhet csak szóba. Ezt persze érdemes annak fényében vizsgálni, hogy ezt a pisztolyt eleve nyílt viselésű rendőrségi és hadipisztolynak tervezték.
A technikai és felfogásbeli fejlődés persze alaposan túllépett rajta (elég ha csak egy ötbetűs osztrák cég szögletes termékeire gondolunk). Ma már a kompakt méretek, az adaptálható méretű markolat, a szereléksín és a tökéletes kétkezesség alapkövetelmény. A Beretta is elindult ebbe az irányba az idén bemutatott M92-utóddal (továbbgondolással?) a 90-Twoval.
Mindezek ellenére az M92-eseket igencsak borsos áron kínálják kontinensünkön, kb. 1000 euró egy alap M92FS, míg a cikkünkben szereplő INOX 1100 euró körül van.
A gyártó weblapja:
www.beretta.com
Vass Gábor
A tesztfegyver biztosítását köszönjük
a Kos vadászboltnak!